Vitus Huonder püspök az engedelmességről és annak határairól

A 2024-ben elhunyt svájci Chur-i egyházmegye püspöke, Dr. Vitus Huonder a Szent X. Piusz Papi Testvérület ecône-i szemináriumában nyugszik. Saját szavai szerint – amelyeket néhány nappal halála előtt utódjának, a jelenlegi churi püspöknek mondott – a püspök mellé temesenek (Marcel Lefebvre érsek) , aki annyit szenvedett az Egyházért. 2022 májusában emlékezetes prédikációt mondott az Egyházban való engedelmességről a svájci Wilben, amely az egész Katolikus Egyház számára még évekkel később is nagy jelentőséggel bír. Idézte Szent Ferencet is, akinek 2026-ban lesz a halálának 800. évfordulója.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Szeretteim az Úrban!

„Ezért legyen minden ember gyors a hallgatásban, lassú a beszédben és lassú a haragban” – mondja nekünk Szent Jakab a mai [húsvét utáni 4. vasárnap] levelében, az 1. fejezet 19. versében.

Szent Jakab felhívja a figyelmünket a hallgatásra. Ez természetesen a figyelmes hallgatást jelenti. Készen kell állnunk a figyelmes hallgatásra. Fontos Isten szavának hallgatása, azaz magának Istennek a hallgatása, mert Isten szava Istentől származik. Tehát Isten hallgatásáról van szó, Isten szavának hallgatásáról.

Ez nem csupán a hallgatásról szól, hanem a engedelmes hallgatásról. És ezt az engedelmes hallgatást nevezzük engedelmességnek. Az „engedelmesség” szó éppen a „hallgatni” igéből származik, és – ahogy az imént mondtam – egy engedelmes „hallgatás”. (A német nyelvben az engedelmességet "gehorsam", a hallgatást pedig "hören" ige jelenti, a fordító megjegyzése.) Az engedelmesség által elfogadjuk a hallottat, a szerint élünk és végrehajtjuk. Ez az engedelmesség: engedelmes hallgatás.

Az engedelmességnek különleges helye van a hit gyakorlásában. Szent Pál „a hit engedelmességének” nevezi. Ezzel az engedelmességgel azoknak is tartozunk, akik felelősséget vállalnak a hitért, a hit tisztaságáért és a hit továbbadásáért. És ezek elsősorban a pápa és a püspökök. Így olvashatjuk Szent X. Pius pápa "Keresztény tanítás kompendiumában" [3. szakasz, 1. rész, § 4, 211. sz.] a következő szavakat: „Minden hívőnek, legyen az pap vagy laikus, tisztelnie, becsülnie és szeretnie kell püspökét, és engedelmeskednie kell neki mindenben, ami a lelkipásztori munkára és a egyházmegye lelki vezetésére vonatkozik.”

Így tanultuk ezt gyermek- és ifjúkorunkban a hittanórákon.

Hogy ti, kedves hívők, megértsétek e kijelentés jelentőségét, és helyesen tudjátok értelmezni a mondottakat, szeretnék nektek bemutatni egy példát a közelmúltból.

A Traditionis custodes motu proprio-val a pápa korlátozza a papság és a hívők számára a hagyományos szentmisét. A püspököket felhívják arra, hogy ezt a korlátozást, amely tilalomnak felel meg, hatékonyan hajtsák végre.

Ennek a rendelkezésnek a szándéka – kétségtelenül – a hagyományos liturgia teljes elnyomása. Tehát a jövőben – ez a gondolat – tulajdonképpen nem létezhet olyan liturgia, amilyet ma ünneplünk.

Most felmerül az engedelmesség kérdése.

Minden hívőnek és papnak tisztelnie, becsülnie és szeretnie kell püspökét, és engedelmeskednie kell neki mindenben, ami a lelkipásztori munkával és az egyházmegye lelki vezetésével kapcsolatos.

Amit a püspökről mondok, az természetesen még inkább vonatkozik a pápára, Róma püspökére, a püspökök fejére.

Látjátok tehát, szeretteim, milyen fontos az engedelmesség helyes megértése. Ehhez szeretnék nektek magyarázatot adni, mert manapság sokan éppen az engedelmesség miatt vannak nehéz helyzetben.

A magyarázat erre:

A pápával és a püspökökkel szemben – sőt, egy pappal szemben is – nincs abszolút engedelmesség.

A pápával és a püspökökkel szemben – sőt, egy pappal szemben is – csak relatív engedelmesség létezik.

Egy rendfőnökkel szemben is csak relatív engedelmesség létezik, nem abszolút.

Ha nem ismerjük vagy nem teszünk különbséget az abszolút engedelmesség és a relatív engedelmesség között, akkor felelőtlen hitbeli magatartásba kerülünk, egy szörnyű és ijesztő tévedésbe, sőt eretnekségbe. És sok emberben súlyos lelkiismereti konfliktust, súlyos lelkiismereti válságot okozunk.

Abszolút engedelmességgel csak Istennek és Isten kinyilatkoztatásának tartozunk.

Mivel Isten kinyilatkoztatása az Egyház életét is meghatározza, az úgynevezett hagyományban is találunk hitbeli kincset: hitbeli kincset, amelyet el kell fogadnunk; hitbeli kincset, amely kötelez bennünket.

Például a hitvallás kijelentése – ezt a hitvallást a prédikáció után együtt fogjuk letenni – Jézusról: Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos  Isten valóságos Istentől.

Ezt Isten iránti abszolút engedelmességben fogadjuk el, ez egy olyan igazság, amelyet soha nem tudunk kiemelni hitvallásunkból. Tehát itt az abszolút engedelmesség érvényesül.

Ezzel szemben a pápa és a püspökök iránt mindig csak relatív engedelmesség áll fenn. Csak annyiban tartozunk nekik engedelmességgel, amennyiben utasításaik és döntéseik nem mondanak ellent a hagyományos hitnek. Ez vonatkozik egy zsinatra is.

A zsinat olyan kijelentései, amelyek hitbeli kötelezettséget rónak a hívekre, nem mondhatnak ellent a hagyományos hitnek. Nem követelhetnek semmit, ami ellentétes a hagyományos hittel, vagy amit a hagyományos hitből szilárd, megváltoztathatatlan tanításként vettünk át.

Így Isten kinyilatkoztatásában, Isten szavában és az abból fakadó hagyományban biztos alapot találunk a hitbeli engedelmességhez.

Ebben az értelemben tekintünk a hagyományos – nem csupán 50 éve, hanem évszázadok óta átörökített – szentmisére és a hozzá tartozó vallásgyakorlásra is, mint olyan hitbeli kincsre, amelyet sem pápának, sem püspöknek nincs joga elvenni a hívőktől.

A hívőknek joguk van ragaszkodni ehhez a hagyományos, biztos hitbeli kincshez. Nem lehet tőlük engedelmességben megkövetelni, hogy lemondjanak erről a hitről és erről a vallásgyakorlatról.

Ezért a pápa és a püspökök kötelesek megadni a hívőknek azt, ami ezt a vallásgyakorlatot lehetővé teszi számukra. Ha a hit őrzőiként nem teljesítik ezt a kötelességüket, súlyosan vétkeznek Isten tekintélye ellen.

A római hatóságok jelenlegi eljárása ezért hihetetlen hatalommal való visszaélés. Ehhez nem lehet elvárni a hitbeli engedelmességet.

Assisi Szent Ferenc hangsúlyozza az engedelmesség jelentőségét. Az engedelmesség számára nagyon fontos. Szent Ferenc azonban megnevezi annak határait is.

Megmondja, hol vannak az engedelmesség határai, és erre jobban oda kellene figyelnünk. Hiszen ő egyébként más összefüggésekben sokat idézett szent – sajnos a mi esetünkben nem.

Szavai segítségünkre lehetnek egy olyan helyzetben, amely valójában megront minket. Assisi Szent Ferenc a szerzetesekről így szól (Intés a tökéletes engedelmességről):

„Aki mindenét elhagyja, és testét is feláldozza, az teljesen engedelmesen átadta  magát elöljárójának. Bármit is tesz vagy mond az ember, ha tudja, hogy az nem ellentétes az elöljáró akaratával, az az igazán engedelmes, feltéve, hogy cselekedete jó.“

Itt van egy korlátozás: „feltéve, hogy cselekedete jó".

„És ha az alárendelt egyszer olyasmit lát, ami lelkének jobb és hasznosabb, mint amit a elöljáró parancsol neki, akkor a sajátját önként áldozza fel Istennek, de amit a elöljáró parancsol, azt igyekezzen teljes erővel teljesíteni. Mert ez a szereteten alapuló engedelmesség, mivel Istennek és a felebarátnak tesz eleget. Ha azonban az elöljáró valamit parancsolna az alárendeltnek, ami ellentétes a lelkével, akkor ugyan nem köteles engedelmeskedni neki, de nem szabad elhagynia őt.”

„A lelkével ellentétes”: ez azt is jelenti, hogy a hittel, az erkölccsel ellentétes.

„És ha emiatt egyesek üldöznék, Istenért még jobban kell szeretnie őket. Mert aki inkább elviseli az üldözést, mintsem hogy elszakadjon testvéreitől, az valóban a tökéletes engedelmességben marad, mert életét teszi fel testvéreiért.”

Így szól Assisi Szent Ferenc.

Valójában ez az a helyzet, amelyben most vagyunk. Nem akarjuk elhagyni az elöljáróinkat. De nem akarjuk végrehajtani azt, amit mondanak, mert az nem jó a lelkünknek és nem helyes. És ezért viszont el kell fogadnunk az üldözést is.

A döntő mondat – még egyszer – az az utasítás, hogy „ha azonban a elöljáró a alárendeltnek valamit a lelke ellen parancsolna, akkor ő ugyan nem köteles engedelmeskedni neki, de nem szabad elhagynia őt.”

Úgy vélem, a lelkünk ellen vét az, aki el akar téríteni minket a hagyományos hittől, és meg akar fosztani minket a hagyományos dogmáktól.

Ez a hit jogosan vonatkozik a hagyományos, V. Pius pápa által megerősített és védett liturgiára is.

Akkor azt kell mondanunk, mint az első századok vértanúi: senki sem téríthet el ettől a hittől és ettől a hitvallástól, sőt, senkinek sem szabad engem ettől eltérítenie. Ámen.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!