Az elmúlt évek, Róma erőfeszítései és a szükséghelyzet

Kedves Barátaink!

1988 júliusában Joseph Ratzinger bíboros jelentős beszédet tartott a chilei püspökök előtt, hogy megvédje Róma álláspontját Marcel Lefebvre érsek püspökszenteléseivel kapcsolatban.

A mai helyzettel ellentétben a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Ratzinger bíboros mély lelkiismeret-vizsgálatot is végzett az Egyház állapotáról, és ezt mondta:

„A II. Vatikáni Zsinatot nem úgy kezelik, mint az Egyház élő hagyományának részét, hanem egyenesen úgy, mint a hagyomány végét, mintha mindent a nulláról kellene kezdeni. Az igazság azonban az, hogy maga a zsinat semmiféle dogmát nem definiált, és tudatosan egy alacsonyabb rangú, pusztán lelkipásztori zsinatként kívánt megszólalni. Ennek ellenére sokan úgy értelmezik, mintha szinte valamiféle szuperdogma volna, amely minden másnak elveszi a jelentőségét.

Ezt a benyomást különösen a mindennapi élet eseményei erősítik meg. Ami korábban a legszentebbnek számított – a liturgia hagyományos formája –, hirtelen a legtiltottabbnak tűnik, sőt egyedül olyasminek, amit biztosan el kell utasítani. A zsinat utáni intézkedések bírálatát nem tűrik meg; amikor azonban a régi normákról vagy a hit nagy igazságairól – például Mária testi szüzességéről, Jézus testi feltámadásáról, a lélek halhatatlanságáról stb. – van szó, akkor vagy egyáltalán nem reagálnak, vagy csak rendkívül enyhített formában.

Magam professzorként láthattam, hogy ugyanaz a püspök, aki a zsinat előtt egy kifogástalan professzort néhány nyers megjegyzése miatt elutasított, a zsinat után már nem érezte magát képesnek arra, hogy elutasítson egy másik professzort, aki nyíltan tagadott több alapvető hitigazságot.

Mindez sok emberben felveti a kérdést: vajon a mai Egyház valóban ugyanaz-e, mint a tegnapi, vagy figyelmeztetés nélkül kicserélték egy másikra? A II. Vatikáni Zsinatot csak úgy lehet hitelessé tenni, ha világosan annak mutatjuk be, ami valójában: az Egyház egyetlen és oszthatatlan hagyományának és hitének részeként.”
(Ratzinger bíboros, 1988. július)

Voltak magas rangú főpapok (elég Palazzini, Stickler, Medina, Castrillón Hoyos, Ranjith és Arinze bíborosokra gondolni), akik valóban megpróbáltak sok mindent helyrehozni. Minden alkalommal azonban vihar tört ki: ellenállásba ütköztek, bojkottálták őket, majd ismét lerombolták mindazt, amit felépítettek. Nemcsak a Szent X. Piusz Papi Testvérületet, hanem sok más jó intézményt is alattomos módon támadnak; valódi üldöztetésnek vannak kitéve.

Gondoljunk II. János Pál pápa küzdelmére is az erkölcs védelmében, különösen az élet védelméért; az európai püspöki szinóduson elhangzott világos szavaira a hitehagyásról; az Eucharisztiáról szóló enciklikájára és a Redemptionis Sacramentum instrukcióra.

Húsz éve a világegyház püspökeinek jelentős része (és Rómában is sokan) megtagadja az átváltoztatás szavainak kijavítását, amelyet XVI. Benedek pápa kért, pedig ez nagy jelentőségű kérdés. Ezzel szemben Ferenc pápa rendelkezését, amellyel Szent Józsefet felvette az eucharisztikus imákba, azonnal és minden nehézség nélkül végrehajtották. Sok egyházmegye megtiltja papjainak, hogy a helyeset tegyék, sőt azt is, hogy Rómát kövessék.

A szükséghelyzet éppen az egyházmegyékben, a rendes egyházi struktúrákban áll fenn, amelyek felbomlóban vannak. Számos egyházmegyés pap és hívő ismételten beszámolt erről nekem az utóbbi időben. A jó papokat mindenütt félreállítják.

Az erkölcsi romlást mindig megelőzi a hit elvesztése, következményei pedig csak negatívak lehetnek. A püspökök sok jó és szép dologgal foglalkoznak, amelyek azonban nem tartoznak hivataluk lényegéhez. Olyanokká váltak, mint a korábbi századok herceg-püspökei: elhanyagolják szentségi feladataikat, nem törődnek papjaikkal. Szívesen átruházzák a bérmálás kiszolgáltatását másokra, ugyanakkor minden világi ünnepségen és rendezvényen jelen vannak.

A szükséghelyzet megmutatkozik a lelkipásztorkodásban: papok nélküli Egyházat akarnak. Megmutatkozik a tanításban is. Ratzinger bíboros, még pápává választása előtt zseniálisan beszélt a relativizmus diktatúrájáról:

„Aki világos hitet vall az Egyház hitvallása szerint, azt gyakran fundamentalistának bélyegzik. Ezzel szemben a relativizmus, vagyis az, hogy valaki mindenféle tanítási széljárás ide-oda sodorjon, ma az egyetlen korszerű magatartásnak számít. Kialakulóban van a relativizmus diktatúrája, amely semmit sem ismer el véglegesnek, és végső mércének csupán a saját ént és annak vágyait tekinti.”

Mi a szinodális Egyház? („Előre kell mennünk.”) Mi a püspöki konferenciák feladata? E téren is mindenütt szükséghelyzetet látunk. A helyi egyházak sok helyen már a pusztulás szélére jutottak. Ismét Ratzinger bíboros mondott világos szavakat 2004. október 2-án Mariazellben:

„A történelem tanít bennünket: egyetlen helyi egyháznak sincs ígérete arra, hogy örökké fennmarad. El is játszhatja ezt, vagy kívülről is elpusztíthatják. Európában ezért valóban okunk van az éberségre. Látjuk, hogy a születések számának csökkenése meggyengíti Európa népességét, és átalakul a népesség összetétele, vele együtt a kulturális és vallási struktúrák is. Látjuk, hogy a jelenlegi kulturális és gazdasági helyzetben a hit egyre nehezebbé válik, és szinte normálisnak számít, hogy valaki nem akar keresztény lenni.”

Papi Testvérületünk jelenlegi általános elöljárója, Don Davide Pagliarani több alkalommal is megpróbált találkozni a Szentatyával, de erre eddig nem nyílt lehetőség. Talán bizonyos római személyek tudatosan megakadályozták ezt – nem tudjuk. Ő és mindannyian megerősítjük szándékunkat, hogy továbbra is az Egyház szolgálatában akarunk állni.

„A Testvérület megígéri Önnek, [...] hogy minden erejét a Hagyomány megőrzésének szenteli, és azt az Egyház szolgálatába állítja. A Szent X. Piusz Papi Testvérület nem elégszik meg azzal, hogy régi szokásokat őrizzen meg; támogatja és megőrzi a papi és szerzetesi hivatásokat, a sokgyermekes és mélyen keresztény családokat – egyszóval mindazt, ami az Egyház, a kegyelem és a katolikus hit életerejét mutatja. Nem az a szándékunk, hogy régi dolgok múzeumát mutassuk be az Egyháznak, hanem hogy a csonkítatlan, termékeny Hagyományt, amely a lelki élet forrása, élő valóságként jelenítsük meg a lelkekben.

[...] Biztos vagyok benne, hogy egy napon Ön vagy valamelyik utóda fel fogja ismerni és igénybe fogja venni ezt a szolgálatot, amelyet az Egyházban és az Egyházért ajánlunk fel – hiszen ez létezésünk egyetlen oka.”
(Személyes levél Őszentségéhez, 2025. november 21.)

Egy jelképes példa: XVI. Benedek pápa alatt a pápai oltáron ismét középre került a kereszt (a hét nagy gyertyatartóval együtt még a pápát is részben elfedte). Krisztus a középpont, nem Krisztus helytartója. Most azonban a kereszt ismét végleg oldalra került. Ez is sokat elmond. A tömeges koncelebrációk mindennapossá váltak, Rómában is; tiszteletlen áldoztatások és szentségtörések mindenütt előfordulnak. Ilyen úton nem lehet előbbre jutni.

Amit teszünk, nem önmagunkért tesszük, hanem az egész Egyházért. Nem a magunk számára keresünk megoldásokat vagy különleges kiváltságokat, hogy egy félreeső mellékkápolnában élhessünk. Az egész Egyházról van szó. Például arról, hogy a teljes hagyományos római liturgia minden pap számára szabadon hozzáférhető legyen, kivételek nélkül. Sok pap – hazánkban is – egyes templomokban és kolostorokban szinte „katakombákban” mutatja be a hagyományos misét, miközben szégyenteljes módon saját paptestvérei feljelentik őket, mintha súlyos bűnt követnének el. Valódi üldözés zajlik a saját testvérek részéről!

A hitoktatásról és a hit teljes átadásáról is szó van. Gyermekeink gyakran tizenkét évig járnak hittanra, mégsem ismerik sokszor az alapimádságokat vagy a Tízparancsolatot sem. Ezért elsősorban a zsinat utáni korszak püspökei felelősek, nem az állam, nem a társadalom és nem a tanárok.

Az Egyházban fennálló szükséghelyzet nyilvánvaló – még a hitetlenek számára is, akik megőrizték józan ítélőképességüket.

Egy fiatal egyházmegyés pap ezekben a napokban ezt írta nekem:

„Főtisztelendő Atyám! Remélem, jól van.

Sajnos Róma a »nukleáris opciót« választotta. Imádkozom a Testvérület minden tagjáért.

Be kell vallanom, hogy a püspökszentelésen való részvétel számomra fordulópontot jelentett. Amikor hallottam, hogy az esőben éneklik a rózsafüzért, örömömben könnyek szöktek a szemembe.

Azt látom, hogy a Testvérületet az interneten és a saját egyházmegyémben is rengeteg gyűlölet éri, különösen azoknak a papoknak a részéről, akik közel állnak a püspökhöz. Szívszorító látni, hogy papok az exkommunikációt ünneplik, mintha az igazolná saját heterodoxiájukat, ahelyett hogy az Egyház jelenlegi válságának tragikus következményeként gyászolnák.

Számomra a Novus Ordo ünneplése egyre nehezebb teherré válik. Minél gyakrabban mutatom be a hagyományos latin misét, annál inkább felismerem, hogy a hitet a Novus Ordo valójában nem tudja megfelelően táplálni.

Továbbra is kész vagyok együttműködni, és bízom abban, hogy Isten nem engedi, hogy ez a szenvedés gyümölcstelen maradjon. Oremus pro invicem!”

Mi tovább fogunk küzdeni – nem önmagunkért, hanem az egész Egyházért, minden papért és minden hívőért!

Pap áldásommal!

P. Johannes Regele