Valóban érvényesen gyónhatok a Testvérületnél? Válasz mindazoknak, akik bizonyosságot keresnek

Ez a kérdés sokakat nyomaszt csendben: Meggyóntam – de vajon érvényes volt egyáltalán a feloldozás? Aki a Szent X. Piusz Papi Testvérület egyik papjánál gyónik, időnként azzal a váddal találkozik, hogy a papoknak hiányzik az ehhez szükséges egyházi felhatalmazásuk. Az ilyen bizonytalanság súlyos teher, hiszen nem kisebb dologról van szó, mint az Istennel való megbékélésről. Ám ez az aggodalom alaptalan. Maga az egyházjog mutat rá: az Egyház olyan anya, amely nem elzárja gyermekeitől a bocsánathoz vezető utat, hanem megnyitja azt – különösen a szükség idején.

Miért nem elegendő önmagában a papszentelés a gyóntatáshoz?1

Ahhoz, hogy valaki érvényesen gyóntathasson, nem elegendő csupán az érvényes papszentelés, hanem a papnak emellett különleges felhatalmazásra is szüksége van a bűnbánati bíráskodás gyakorlásához. Vö. 966. k. 1. §: „A bűnök érvényes feloldozásához szükséges, hogy a kiszolgáltató a rendi hatalmon kívül felhatalmazással rendelkezzék annak gyakorlására azoknak a hívőknek a vonatkozásában, akiknek a feloldozást adja.”2
De hogyan áll ez a felhatalmazás a Szent X. Piusz Papi Testvérület papjai esetében? Az Egyház rendes pásztorai ugyanis megtagadják tőlük mindennemű joghatóság megadását. Honnan kapják hát ezek a papok a gyóntatáshoz szükséges joghatóságot?

Olyan szükséghelyzet, amilyet az Egyház még soha nem élt át

E probléma megoldásához figyelembe kell venni, hogy az Egyház ma rendkívüli szükséghelyzetben van, mivel maguk az Egyház pásztorai vallanak kudarcot egy talán még soha nem látott mértékben.
Ilyen esetről az egyházjog nem rendelkezik kifejezetten, és ezért nincs olyan kánon sem, amely pontosan ráillene a Szent X. Piusz Papi Testvérület papjainak helyzetére. Az egyházjog azonban a 19. kánonban maga mutatja meg, miként kell eljárni egy ilyen előre nem látott esetben: „Ha valamely kérdésről nincsen kifejezett előírás sem az egyetemes, sem a részleges törvényben, sem a szokásjogban, akkor az ügyet - hacsak nem büntető - a hasonló esetekre hozott törvények figyelembevételével, a jog általános elveinek a kánoni méltányosság szerinti alkalmazásával, a Római Kúria jogszolgáltatása és gyakorlata, valamint a tudósok közös és állandó véleménye szem előtt tartásával kell megoldani.”
Meg kell tehát vizsgálnunk, miként jár el az Egyház más olyan esetekben, amelyek legalább nagyjából megfeleltethetők a mi esetünknek. Léteznek-e olyan esetek, amikor egy pap, aki nem rendelkezik rendes joghatósággal, mégis érvényesen adhat feloldozást? Erre a kérdésre egyértelműen az a válasz, hogy léteznek olyan esetek, amikor az Egyház pótolja (= helyettesíti/kiegészíti) a hiányzó joghatóságot.

A halál árnyékában csak egy számít: a lélek üdvössége

Ha valaki halálveszélyben van, bármelyik pap – még a kiközösített vagy a felfüggesztett is – érvényesen és megengedetten feloldozhatja őt minden bűn és büntetés alól. Ezt mondja ki a 976. kánon: „Minden pap - még ha nem rendelkezik is gyóntatási felhatalmazással - érvényesen és megengedetten oldoz fel minden halálveszélyben levő gyónót, bármely cenzúra és bűn alól, még akkor is, ha jóváhagyott pap van jelen.”

A feloldozás érvényességéhez ilyenkor nem szükséges, hogy a bűnbánó már a halálán legyen, hanem elegendő egy távolabbi halálveszély is, amilyen például egy háborúban ostromolt város minden polgárát fenyegeti. A feloldozás érvényességét az sem érinti, ha utólag kiderülne, hogy egyáltalán nem állt fenn halálveszély, amint az például egy orvosi tévedés következtében megtörténhet.

Az Egyház senkit sem hagy cserben – ha hiányzik a felhatalmazás, pótolja azt

A pótolt joghatóság egy másik esetét határozza meg a 144. kánon 1. §-a: „Ténybeli vagy jogot illető köztévedés (in errore communi de facto aut de iure), valamint pozitív és valószínű - akár ténybeli, akár jogi - kétség esetén (in dubio positivo et probabili sive iuris sive facti) az egyház mind külső, mind belső fórum számára pótolja a végrehajtó kormányzati hatalmat.

A gyónásra alkalmazott error communis (közsúlyos tévedés) a következőt jelenti: Ha például egy pap beül egy plébániatemplom gyóntatószékébe, úgyhogy a bűnbánók azt hiszik, rendelkezik a gyóntatáshoz szükséges felhatalmazással, holott a valóságban nem bír vele, mégis érvényesen adja meg a feloldozást; hiszen nagy kár érné a lelkeket, ha egy tévedés miatt érvénytelenül gyónnának meg.

A joghatóság pótlása pozitív kétség miatt ezzel szemben azt az esetet jelenti, amikor a pap kételkedik abban, hogy az adott konkrét esetben van-e joghatósága vagy sem. Például egy pap kétségben lehet afelől, hogy megvan-e a szükséges felhatalmazása egy bizonyos fenntartott bűn alóli feloldozásra, vagy hogy a gyóntatószék még azon a területen található-e, amelyre a joghatósága kiterjed. Ha csak bármilyen valós oka is van azt hinni, hogy birtokában van a joghatóságnak, nyugodtan feloldozhat, mert még ha az indok elégtelennek bizonyulna is, az Egyház ebben az esetben pótolja azt.

Ez a tényállás nagy jelentőséggel bír a mi problémánk szempontjából, mint azt a következőkben látni fogjuk. A 142. kánon 2. §-a emellett a megszűnt joghatóságról rendelkezik. Itt arról van szó, hogy valaki azért hajtott végre egy cselekményt, mert azt hitte, megvan hozzá a szükséges joghatósága, miközben a valóságban az már megszűnt. Így történhet meg például, hogy egy papnak csak egy bizonyos időtartamra adtak gyóntatási felhatalmazást, ő azonban tévedésből e határidő lejárta után is gyóntat. Ebben az esetben a feloldozás mégis érvényes.

Még egyházi büntetés alatt is: Aki bocsánatot keres, nem utasítják el

A mi összefüggésünkben a 1335. kánon sem érdektelen. Ez a második részében arról szól, hogy egy olyan pap esetében, aki önmagától beálló büntetésként (latae sententiae) kiközösítést vagy felfüggesztést vont magára, a szentségek kiszolgáltatásának tilalma megszűnik, valahányszor „egy hívő kéri a szentséget, a szentelményt vagy a kormányzati hatalom cselekményét; ezt pedig bármely megfelelő (justa = igazságos3) okból szabad kérnie”, feltéve, hogy a büntetést az illetékes hatóság még nem állapította meg nyilvánosan (nem deklarálta). A hívőknek tehát még egy ilyen paptól is szabad szentségeket kérniük, mégpedig – amint a szöveg kifejezetten fogalmaz – „bármely igazságos (justa) okból”. Egy ilyen igazságos ok pedig már abban is fennáll, ha valaki őszintén vágyik arra, hogy megtisztuljon bűneitől.

A lelkek üdvössége minden paragrafus felett áll

Az Egyház azért olyan nagylelkű, mert a szentségek az üdvösség fontos eszközei, és a hívők számára a hozzájuk való hozzáférést a lehető legjobban meg kell könnyíteni. A szentségek vannak az emberért, és nem az ember a szentségekért. A felhozott esetekből látható, hogy az Egyház mindannyiszor pótolja a pap hiányzó joghatóságát, amikor különben kár érné a lelkek üdvösségét.

Az Egyházban ugyanis a legfőbb törvény, amelynek minden más törvényt alá kell rendelni, a lelkek üdvössége („Suprema lex est salus animarum”, vö. 1752. k.). A jelenlegi egyházválságban azonban kétségkívül kárt jelentene a hívők üdvösségére nézve, ha a gyónáshoz nem a hithez hűséges papokhoz fordulhatnának, hanem olyanokhoz kellene fordulniuk, akiknek a hithűsége kétséges – mégpedig a következő okok miatt:

1. A rossz tanítások miatt sok hívő lelkiismerete eltorzulna, hiszen köztudott, hogy ma sok pap elbagatellizálja a bűn súlyát, és még a halálos bűnöket is teljesen „természetesnek” tartja.
2. Sok pap megpróbálná eltántorítani a hívőket a Hagyománytól. Azt vetnék a szemükre, hogy súlyos bűnt követnek el, sőt ki vannak közösítve, ha rendszeresen látogatják a Szent X. Piusz Papi Testvérület miséit. Egy ilyen befolyásnak azonban a legtöbb hívő hosszabb távon nem tudna ellenállni. Ez a helyzet egyébként gyakran éppen az úgynevezett „konzervatív papoknál” áll fenn, akik ugyan önmagukban még igazhitűek, de nincsenek tisztában az egyházválság súlyosságával, illetve vonakodnak vállalni a következményeket.
3. Mivel a szentségek érvényessége a megfelelő anyag (materia) és forma mellett a pap helyes szándékától (intentio) is függ, ma egyre több esetben lehet kételkedni a feloldozás érvényességében. Ugyan önmagában egy hitetlen pap is érvényesen kiszolgáltathatja a szentségeket, „ha azt akarja tenni, amit az Egyház tesz”, de a gyakorlatban (in concreto) a hit a szándékot is befolyásolja. Ha egy pap teljesen tudatosan nem akar többé semmit sem tudni az Egyház Hagyományáról, akkor méltán lehet kételkedni abban, hogy még rendelkezik-e a szükséges szándékkal.

Biztos lehet benne: a gyónása érvényes

Ha az Egyházban a lelkek üdvössége a legfőbb törvény, és azokban az esetekben, amelyekről az egyházjog kifejezetten nem rendelkezik, az általános szabályok szerint kell megítélni a helyzetet és eljárni, akkor ebből teljes biztonsággal következik, hogy a Szent X. Piusz Papi Testvérület papjai érvényesen szolgáltatják ki a bűnbánat szentségét. Képtelenség és az egyházi szellemmel teljesen ellentétes lenne ugyanis azt feltételezni, hogy az Egyház éppen ebben az esetben ne pótolná a joghatóságot, ahol a gyóntatási joghatóság megtagadásának egyetlen oka az érintett papok hithűsége.

Különleges felhatalmazás – ajándék a szükség órájában

Az ugyan igaz, hogy a Testvérület papjai nem rendelkeznek rendes joghatósággal, hanem csak rendkívülivel, amely mindannyiszor megilleti őket, amikor egy hívő feloldozást kér tőlük. Természetesen nem a hívő adja meg a papnak a joghatóságot, hanem azt az Egyház pótolja esetről esetre. Ez érvényes arra az – ugyan egyre ritkább – esetre is, amikor a hívőnek még van egy Hagyományhoz ragaszkodó plébánosa. Egy ilyen hívő is meggyónhatna a Testvérület egyik papjánál, mert ha az Egyház még egy kiközösített papnál is pótolja a hiányzó joghatóságot, amint valaki bármely igazságos okból feloldozást kér tőle (vö. 1335. k.), akkor mennyivel inkább teszi ezt egy olyan pap esetében, akitől a hitért folytatott küzdelme miatt tagadják meg a joghatóságot.

A szakértők is megnyugtató választ adnak

Ez az érvelés biztos alapokon áll. De még ha maradna is bármilyen kétség, a feloldozás érvényessége akkor is biztos lenne! A fent kifejtett érvek ugyanis legalább egy pozitív kétséget megalapoznak azon felfogás javára, miszerint a Hagyományhoz hűséges papok érvényesen gyóntathatnak, ebben az esetben pedig az Egyház a 144. kánon értelmében pótolja a hiányzó joghatóságot.

1. Azokat a feloldozásokat, amelyeket a szakadár keleti egyházak papjai adnak híveiknek, általában érvényesnek tekintik. Ha azonban az Egyház itt pótolja a joghatóságot, akkor mennyivel inkább megteszi ezt az Egyház iránti hűségük miatt üldözött papok esetében.
2. A neves egyházjogász, Georg May Önvédelem, ellenállás és szükséghelyzet (Notwehr, Widerstand und Notstand, 1984) című írásában a következő értékelésre jut:

„Kénytelenek vagyunk... feltételezni, hogy a papok által a bűnbánat szentségében adott feloldozások érvényesek – még akkor is, ha ezek a papok nem kapták meg a területileg illetékes főpásztortól a felhatalmazást a 966. k. 1. §-a és a 969. k. 1. §-a szerint –, feltéve, hogy azt egyáltalán egy érvényesen felszentelt püspök adta meg. Mert ha a 844. k. 2. §-a szerint a szakadár és eretnek papok, akik szakadár és eretnek püspököktől kapják a gyóntatási felhatalmazást, érvényesen és megengedetten adhatnak feloldozást katolikusoknak, akkor ennek még inkább érvényesnek kell lennie az igazhitű papokra” (27. o.).

Matthias Gaudron atya tanulmánya, Zaitzkofeni  Jézus Szíve Szeminárium4

• 1

  Mivel a Szent X. Piusz Papi Testvérület papjai a Szent Irgalmasság évének kezdetén Ferenc pápától kifejezett felhatalmazást kaptak arra, hogy érvényesen és megengedetten gyóntassanak, ez a cikk elveszítette közvetlen időszerűségét. Mindazonáltal rámutat azokra az elvekre, amelyekre a Papi Testvérület ezen időpont előtt támaszkodott.

• 2

  Az egyszerűség kedvéért a következőkben csak az 1983-as Egyházjogi Kódexet idézzük, amely a jelen esetben csak jelentéktelen mértékben tér el a régi [1917-es] Kódextől. [Az idézett magyar fordítás: https://torvenykonyv.katolikus.hu/www.vatican.va/archive/cod-iuris-canonici/cic_index_hu.html, a ford.]

• 3

  Itt helyesnek tűnik eltérni a hivatalos magyar fordítástól a latin eredeti javára. A ford.

• 4

  Eredeti formájában itt megjelent.