Athanasius Schneider püspök: Az FSSPX „történelmi jelentőségű szolgálatot” tesz az Egyháznak

Dilemma a katolikus hit félreérthetetlen integritásának megőrzése és a pápa kánoni elismerése között.

Hasznos emlékezetbe idézni egy történelmi esetet, amely során egy nagy szent a következő dilemmával szembesült: választania kellett a katolikus hit félreérthetetlen integritásának megőrzése és a pápai kánoni elismerés elnyerése között. Ez a szent a 4. század egyik egyházatyája, alexandriai Szent Athanáz volt.

357-ben Liberius pápa – miután aláírt egy kétértelmű hitformulát, amelyből hiányzott a döntő dogmatikus kifejezés, az „egylényegű” (homoousios) – arra utasította Szent Athanázt, hogy vegye fel a közösséget az ariánus és félariánus püspökökkel; vagyis azokkal a püspökökkel, akikkel a császár nyomása alatt sajnálatos módon maga a pápa is közösségre lépett.

Szent Athanáz visszautasította, hogy engedelmeskedjen a pápának. Ennek következtében a pápa – Poitiers-i Szent Hiláriusz és más történeti források tanúsága szerint – kiközösítette őt, és azzal vádolta, hogy megzavarja az Egyház békéjét. Jóllehet a pápa kiközösítette, Szent Athanáz továbbra is kormányzta alexandriai egyházmegyéjét, sőt, megértést tanúsított Liberius pápa sajnálatos magatartásával szemben.

Damasus pápa, Liberius utódja ezzel szemben köszönetet mondott Szent Athanáznak, és kikérte a tanácsát a keleti püspökök ügyeiben. Liberius pápa volt az első pápa, akit nem avattak szentté, míg Athanázt nemcsak szentté avatták, hanem egyháztanítóvá is emelték.

Ma Szent Athanázt a hatályos egyházi törvénykönyv „schizma” (szakadás) definíciója szerint schizmatikusnak tekintenék, mivel visszautasította a közösséget az Egyház olyan tagjaival – eretnek és féleretnek püspökökkel –, akik kánonilag elismertek voltak, és így a pápának alá voltak rendelve.

A Szent X. Piusz Papi Testvérület (FSSPX) által 2026. július 1-jén Ecône-ban elvégzett püspökszentelések szintén szemléltetik ezt a ritka dilemmát: azt, hogy választani kell a katolikus hit félreérthetetlen integritásának megőrzése – amint azt a tanítóhivatal az évszázadok során tanította –, valamint a pápai kánoni elismerés elnyerése között.

Ez a dilemma megmutatkozik azokban a feltételekben, amelyek az FSSPX pápai kánoni elismeréséhez vannak kötve: el kell fogadnia bizonyos a közelmúltban bevezetett tanbeli kétértelműségeket – amilyenek a II. Vatikáni pásztori zsinat néhány nem végleges tanításában, valamint a zsinat utáni tanítóhivatal egyes kijelentéseiben és cselekedeteiben találhatók –, és ezenfelül el kell ismernie nemcsak az Új Mise rítusának érvényességét, hanem helyességét, illetve jogszerűségét is, annak tanbeli és rituális határozatlansága ellenére, amely a hagyományos római rítussal való nyílt törést jelent.

E komplex kérdés kezelése elengedhetetlenné teszi egy kiegyensúlyozott látásmód megőrzését, a fogalmak tisztázását, valamint azt, hogy soha ne tévesszük szem elől az Egyház valódi és végső célját, valamint nagy hagyományát; mert ez a hagyomány messze túlmutat a legutóbbi évszázadokon vagy évtizedeken. Emellett figyelembe kell venni azokat a hasonló helyzeteket is, amelyek az egyháztörténelem nagy válságai során merültek fel.

Az elmúlt évszázadok során az Egyházon belül két egészségtelen fejlődési irány alakult ki, amelyek a valóság beszűkült szemléletéhez vezettek: az a tendencia, hogy a jogi aspektusnak majdhogynem abszolút jelleget tulajdonítsanak – ez a legalizmus –, valamint az a tendencia, hogy a pápa személyét, valamint a neki tartozó engedelmességet abszolutizálják – ez pedig a papalizmus.

A legalizmus – a törvény betűjéhez való merev ragaszkodás – és a papalizmus – a pápával szembeni megkülönböztetés nélküli és szinte abszolút engedelmesség – végül elsőbbséget élveztek a hit és a liturgia kérdéseiben minden kétértelműség elkerülésének követelményével szemben.

Az Egyház történetének minden nagy dogmatikus válsága idején azonban az aranyszabály az volt, hogy el kell kerülni minden tanbeli kétértelműséget. Ez érvényesült például I. Honorius pápa esetében, akinek dogmatikailag kétértelmű leveleit – amelyek rendes tanítóhivatala keretében születtek – utódai és három egyetemes zsinat határozottan elítélték, függetlenül második utóda, IV. János pápa azon kísérleteitől, hogy a folytonosság hermeneutikájának valamiféle formáját dolgozza ki.

Napjainkban az Egyházon belül széles körben az a nézet uralkodik, hogy a pápának kijáró engedelmesség és a hit félreérthetetlen tisztaságának megőrzése között nem keletkezhet lelkiismereti konfliktus.

Ez végső soron oda vezet, hogy a pápának szóló engedelmességnek olyan rendkívül nagy értéket tulajdonítanak, ami miatt inkább tartják előnyösnek a hitre és a liturgikus rítusokra vonatkozó kétértelműségek eltűrését, semmint hogy egy pápai rendelkezéssel – még ha az tisztán emberi eredetű és esetleg hibás is – szemben cselekedjenek.

Emellett a közösségnek is egy szűk értelmezése alakult ki – legyen szó a pápával vagy az Egyházzal való közösségről. A pápának kijáró engedelmességet az Egyházzal való közösségtől elválaszthatatlannak tekintik. Egy ilyen megközelítés azt a veszélyt hordozza magában, hogy a pápai engedelmességet az isteni kinyilatkoztatás iránti engedelmességgel azonos szintre emeli.

Szükséges továbbá különbséget tenni a pozitív jog – vagyis az Egyház emberi tekintélye által hozott fegyelmi normák – és az isteni törvény – vagyis a Isten által kinyilatkoztatott hitigazságok – között.

Senki sem mondhat ellent az isteni törvénynek úgy, hogy közben katolikus marad. Valóban rendkívüli és ritka körülmények között azonban egy katolikus lelkiismeretében köteles lehet a pozitív jog ellen cselekedni, éppen azért, hogy kompromisszumok nélkül hű maradjon az isteni törvényhez.

A „schizma” (szakadás) és az „alávetettség” fogalmai szintén nincsenek még teljesen tisztázva konkrét és gyakorlati alkalmazásuk tekintetében.

Az egyházi törvénykönyv a 751. kánonban úgy határozza meg a schizmát, mint „a pápának való alárendeltségnek vagy az annek alárendelt egyházi tagokkal való közösségnek a megtagadását”.

Valójában az Egyház legutóbbi történetében a „schizma” és az „alávetettség” egy nagyon korlátozó értelmezése fejlődött ki, amely szerint a pápával szembeni anyagi engedetlenség – függetlenül a mögötte álló szándéktól – a gyakorlatban egyenlő a formális schizmával.

Szem előtt kell tartani a formális schizma állapotának fogalmát is. Ez a pápai tekintély elvi elutasítását jelöli egy különálló hierarchia felállítása révén – ahogyan ez a görögkeleti egyház esetében történt 1054-ben, majd később a napjainkig terjedő időszak számos különböző sedisvakantista csoportjánál.

A formális schizma állapotáról azonban nem lehet beszélni amíg fennáll a pápai primátus és a pápai tévedhetetlenség dogmájába vetett természetfeletti hit, és ezzel egyidejűleg megvan a szándék arra is, hogy a pápai tekintélynek való konkrét alárendeltségben éljenek – még akkor is, ha ez az Egyházon belüli rendkívüli válság következtében jelenleg nem valósítható meg teljesen.

Az Egyháznak egy ilyen rendkívüli válsága a pápai hivatal fő feladatának – nevezetesen a katolikus hit és a katolikus liturgia integritásának kétértelműségektől mentes védelmének és hirdetésének – elhomályosulásához vagy időleges szüneteléséhez vezethet.

Ugyanez vonatkozik a pápával „közösségben” lenni kifejezésre is. Nagyon hosszú időn keresztül a püspökszentelések a pápa közvetlen közreműködése nélkül mentek végbe, és a részegyházak, valamint a püspökök többféle módon juttatták kifejezésre a vele való közösségüket.

Az Egyház történetének későbbi szakaszában aztán a pápák megkövetelték, hogy minden püspökszentelés pápai mandátummal történjen. Ám még ezen fejlemény után sem tekintette a kánonjog a meg nem engedett püspökszenteléseket – vagyis azokat, amelyeket a pápa akarata ellenére hajtottak végre – az Egyház egysége elleni bűncselekménynek, sem pedig lényegük szerint schizmatikus vagy önmagukban rossz cselekedeteknek.

A hatályos egyházi törvénykönyv még ma is a szentségek kiszolgáltatása elleni bűncselekmények közé sorolja a meg nem engedett püspökszenteléseket, illetve a hivatalban való önkényes hatalomgyakorlás cselekményeinek nevezi azokat.

A valóságban a püspökszentelésekhez pápai mandátumot előíró norma a pozitív joghoz tartozik, nem pedig az isteni joghoz. Ellenkező esetben ezt a normát az Egyház egész történetében mindig, mindenhol és minden kivétel nélkül betartották volna.

A püspökszentelésekhez természetesen szükség van pápai mandátumra. Ezt bölcs módon vezették be, hogy jobban biztosítsák az püspöki kar hierarchikus alárendeltségét a pápának.

Az Egyház jelenlegi válságának rendkívüli jellege abban mutatkozik meg a jelen esetben, hogy egy olyan közösség, amelynek lényeges vonása a pápához való hűség vágya – ahogyan azt a Szent X. Piusz Papi Testvérület magáénak vallja –, tragikus döntés előtt áll: Vagy engedelmeskedik a pápának, és ezáltal kénytelen elfogadni a tanítás és a liturgia bizonytalan és homályos aspektusait; vagy ellenszegül a pápának egy rendkívül súlyos kérdésben, éppen a püspökök felszentelésében – ám kizárólag azzal a szándékkal, hogy a hit és a liturgia továbbadásának eszközeit teljes sértetlenségükben megőrizze a lelkek, az egész Egyház és magának a pápaságnak a szolgálatában.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni az Egyház jelenlegi válságának mértékét sem. Ehelyett őszintén meg kell vizsgálni, és vissza kell vezetni egészen a tényleges gyökereiig.

Ezek a gyökerek a II. Vatikáni Zsinat bizonyos homályos és kétértelmű tanbeli kijelentéseiben rejlenek, amelyeknek következményei az elmúlt hatvan év során zavart keltettek; ilyenek például az ökumenizmus és a vallásközi párbeszéd tanából és gyakorlatából fakadó doktrinális relativizmus. Ezek hozzájárultak ahhoz, hogy megrendüljön Jézus Krisztusnak és az ő Egyházának, mint az egyetlen üdvútviknak az egyedisége.

Emellett a liturgikus reform bizonyos tanbeli és rituális hiányosságai protestantizáló tendenciáikkal elhomályosították a szentmise központi áldozati jellegét, valamint krisztuscentrikus dimenzióját.

Szent John Henry Newman tette a következő figyelemre méltó és időszerű megállapítást:

A püspökök tévedhetnek, amikor nem formális módon [ex cathedra] tanítanak, ahogyan azt a 4. században is tették. Liberius pápa aláírhatott Sirmiumban egy eusebiánus [ariánus] formulát, csakúgy, mint a püspökök többsége Ariminumban [Rimini] vagy máshol, és mégis, ezen tévedésük ellenére az ex cathedra döntéseikben tévedhetetlenek maradtak.

(Arians of the Fourth Century, London 1876, 464 old.) 

Amit a Regensburgi püspök, Rudolf Graber több mint ötven évvel ezelőtt mondott, még erősebben jellemzi az Egyház mai helyzetét:

Ami több mint 1600 évvel ezelőtt történt, ma megismétlődik, de két vagy három különbséggel: Alexandria ma az egész világegyházat jelenti, amelynek stabilitása megrendült, és ami akkor fizikai erőszak és kegyetlenség útján ment végbe, ma egy másik szinten megy végbe. A száműzetés helyébe a közömbösség általi agyonhallgatás lépett, a kivégzés helyébe pedig a lejáratás.

(Athanasius und die Kirche unserer Zeit, Abensberg 1973,  23. old.) 

Ma az Szent X. Piusz Papi Testvérület gyakorlatilag az egyetlen közösség az Egyházon belül, amely nyíltan felhívja a figyelmet bizonyos zsinati nyilatkozatok és az Új Mise rítusának nyilvánvaló tanbeli kétértelműségeire, és egyértelmű tisztázásokat, valamint szükség esetén korrekciókat követel az Egyház állandó tanítóhivatalával összhangban.

A „folytonosság hermeneutikája”, illetve a „folytonosságban megvalósuló reform” – önmagában érvényes és hasznos megközelítés – azonban egyfajta „kényszerzubbonyává” is válhat, amely csupán „kozmetikailag” fedi el a tanbeli és liturgikus kétértelműségek, valamint zavarok által okozott sebeket.

A Szentszék valójában egyfajta körkörös következtetést (cirkuláris logikát) követel meg: minden rendben van, amennyiben az ember csak elég intellektuális erőfeszítést tesz.

A Szent X. Piusz Papi Testvérület a tan és a liturgia kérdéseiben tanúsított lankadatlan ragaszkodásával a tisztánlátáshoz valójában hatalmas szolgálatot tesz az egész Egyháznak – történelmi jelentőségű szolgálatot.

Ha a Szentszék komolyan venné a Szent X. Piusz Papi Testvérület álláspontját, és ráadásul elismerné a II. Vatikáni Zsinat bizonyos nyilatkozatainak és az Új Mise rítusának objektív kétértelműségeit, az az Egyházon belüli modernista projekt – egy több mint egy évszázadra visszanyúló projekt – végének kezdetét jelentené.

A Szentszék és a Szent X. Piusz Papi Testvérület közötti jelenlegi válság a következő példázattal szemléltethető:

Egy nagy házban tűz üt ki. A tűzoltóság vezetője kizárólag új oltási módszerek alkalmazását engedélyez, jóllehet azok kevésbé hatékonynak bizonyultak, mint a bevált hagyományos módszerek és eszközök.

Egy csoport tűzoltó felülbírálja ezt az utasítást, továbbra is a bevált módszereket alkalmazza, sőt – a vezető tiltása ellenére – új tűzoltókat is felvesz. Valójában sikerül nekik a tüzet sok helyen ellenőrzésük alá vonniuk.

Ezeket a tűzoltókat mégis engedetlennek és schizmatikusnak bélyegzik, és megbüntetik őket ezért.

A metaforát tovább fűzve: A tűzoltóság vezetője most már csak azokat a tűzoltókat veszi fel a sorai közé, akik elismerik az új módszereket, és tartják magukat a tűzoltóállomás új rendjéhez.

A tűz mértékét, az ellene folytatott ádáz küzdelmet és a hivatalos módszerek hatástalanságát látva azonban más segítők önzetlenül cselekszenek, és ellenszegülnek a vezető tilalmának. Beadják képességeiket, tudásukat és jó akaratukat, és végül hozzájárulnak annak a háznak a megmentéséhez, amelyet a vezető csak nehezen tudott oltalmazni.

Telik az idő, a körülmények megváltoznak, és egy új vezető veszi át a felelősséget. Felismeri a tűzoltás új módszereinek végzetes következményeit.

Nemcsak hogy ismét engedélyezi a régi, bevált módszerek alkalmazását, de maga is ezen módszerek határozott pártfogójává válik.

Elismeri azon tűzoltók hozzájárulását is, akiket egykor félreértettek, keményen megbüntettek, kirekesztettek és lázadókként kizártak, és visszaveszi őket a sorai közé.

Végül, miután ez a nagy megrendülés elmúlt, az, amit korábban az engedetlenség és a lázadás tetteként ítéltek el, az önzetlen helytállás tetteként bizonyul be.

A történelem egy napon megmutatja, hogy Szent Ágoston alábbi szavai ráillenek-e a Szent X. Piusz Papi Testvérület jelenlegi helyzetére:

Gyakran az isteni gondviselés azt is megengedi, hogy még az igazak is – a test szerint gondolkodó emberek által keltett lázongó zavargások következtében – ki vettessenek a keresztények közösségéből.

Ha ők ezeket a sérelmeket és igazságtalanságokat türelmesen elviselik, anélkül, hogy az Egyház békéjét a schizma vagy az eretnekség újításaival meg akarnák zavarni, mindenkinek megmutatják, milyen igaz odaadással és őszinte szeretettel kell az embernek szolgálnia Istenét.

Ezek a hívő keresztények azon vannak, hogy visszatérjenek a révbe, mihelyt a vihart csend követi. Ha ezt nem tehetik meg, akár azért, mert a vihar tovább pusztít, akár mert attól tartanak, hogy visszatérésük elnyújthatná a vihart vagy még súlyosabbat idézhet elő, inkább arról gondoskodnak, hogy azok üdvösségét szolgálják, akik elűzték őket.

Titkos gyülekezetek alapítása nélkül mindhalálig kitartanak, és tanúságtételükkel megerősítik azt a hitet, amelyről tudják, hogy azt a katolikus anyaszentegyházban hirdetik.

Aki látja rejtett küzdelmeiket, az tudja, hogy titokban miként koronázza meg győzelmeiket. Egy ilyen helyzet ritkának tűnhet az Egyházban, mégsem példa nélküli, sőt, gyakrabban előfordul, mint ahogy azt gondolnánk.

Így szolgál minden ember és minden tettük az isteni gondviselés szándékainak beteljesülését a lelkek megszentelésére és Isten népének épülésére.

(De vera religione, 6, 11) 

Ami Szent Athanáz egy rendkívüli hitbeli válság idején az egész világon élő püspöktársaihoz írt, ugyanígy érvényes a mi korunkra is:

Az Egyház kánonjai és határozatai nem ma születtek; atyáink helyes és szilárd módon hagyományozták azokat ránk.

A hit sem a mi korunkban keletkezett; az Úr adta át nekünk tanítványai által.

Hogy tehát azok a rendszabályok, amelyeket a régmúlt időktől fogva napjainkig megőriztek az egyházak, a mi időnkben el ne vesszenek, és hogy a ránk bízott kincset tőlünk vissza ne követeljék, ébredjetek fel, testvéreim – ti, akik Isten titkainak sáfárai vagytok –, látván, hogy ezeket most idegenek ragadják magukhoz.

(Ep. encyclica, 1) 

Isten a maga gondviselésében egyenes vonalakkal is ír, amelyek tiszta jogi szempontból azonban görbének tűnnek.

Adja meg, hogy siettesse e nap eljövetelét.

Legyünk örvendezők a szorongattatás közepette, és mondjuk:

Hiszek az Egyház és a pápaság legyőzhetetlenségemben, és hiszem, hogy a Szentszék egy napon az egész világ szeme láttára ismét az igazság tanszékeként fog tündökölni.

Diane Montagna's Substack