Écône 2026 | Pagliarani atya prédikációja a püspökszenteléseken

Davide Pagliarani atyának, a Szent X. Piusz Papi Testvérület általános elöljárójának prédikációja, amely 2026. július 1-jén, az écône-i püspökszentelések alkalmával hangzott el.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Kedves Paptestvérek, kedves Nővérek, Kedves Hívek!

Végre elérkezett ez a nap. Micsoda öröm ennyi embert látni, akik a világ minden tájáról érkeztek! Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezt a napot előkészítették: mindazoknak, akik anyagi áldozatokkal és odaadó munkával fáradoztak érte; minden munkatársnak, aki szívét, értelmét és tudását ennek a napnak a szolgálatába állította; valamint mindazoknak, akik zarándokként vállalták a fáradságot, hogy eljöjjenek erre a valóban történelmi jelentőségű napra.

Miben rejlik ennek a napnak a jelentősége? Miért vagyunk itt? Hogyan kell megértenünk ezeket a püspökszenteléseket? Ezek a szentelések olyan sorsdöntő eseményt jelentenek, amely mellett lehetetlen közömbösen elmenni. Mit jelentenek számunkra?

Mindenekelőtt ennek a szertartásnak hitvallásnak kell lennie. Ez rendkívül fontos. Nem mi választjuk ki, hogy mit hiszünk és mit nem; nincs jogunk a hitet megváltoztatni, újraértelmezni vagy újragondolni. Egyszerűen kötelességünk megőrizni azt a hitet, amelyet az Egyház mindenkor tanított; szeretnünk kell, aszerint kell élnünk, és tovább kell adnunk.

Ha valóban szeretjük Urunkat, akkor kötelességünk továbbadni azokat a javakat, amelyek elsősorban a hit által jutnak el hozzánk. Aki nem vágyik arra, hogy a hitet továbbadja, az ezzel azt mutatja, hogy maga sem a hitből él többé. Minél inkább támadják a hitet, annál inkább eltűnik, és annál sürgetőbbé válik ez a kötelesség, mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, lehetetlen jó életet élni, és lehetetlen elnyerni az üdvösséget. Ezért teszünk ma olyan rendkívüli lépéseket, amelyek ennek a szükséghelyzetnek megfelelnek.

Néhányan most azt gondolhatják, hogy egy dilemmával állunk szemben. A teljes katolikus hit mellett döntünk, de ezzel elszakadunk az Egyháztól. Mintha tehát választanunk kellene a hit és az Egyház között. Vajon szakítunk-e az Egyházzal azért, hogy megőrizzük a hitet?

Ez hamis dilemma. Az Egyházhoz mindenekelőtt a hit által tartozunk, a hit teljes és korlátozás nélküli megvallása által, az Egyház hitének maradéktalan megvallása által. Ahogyan valaki azért tartozik egy nemzethez, mert ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt az identitást és kultúrát osztja; ahogyan egy családhoz azért tartozik, mert ugyanazt a nevet viseli és ugyanabban a házban él; ugyanígy az Egyházhoz is azért tartozunk, mert ugyanazt a hitet valljuk.

Ez tehát hamis dilemma, amelybe nem léphetünk bele, mert senki sem választhat a hit és az Egyház között. Mi az Egyház hitét akarjuk, hogy az Egyházban maradhassunk. Az Egyházat a hit által, a hitben akarjuk.

Nagyon fontos ezt megérteni, még akkor is, ha azok, akik velünk szemben állnak, ezt nem akarják megérteni. Mindez nem vélemény, nem érzelmi kérdés, nem választható lehetőség, hanem szükségszerűség.

Azzal vádolnak bennünket, hogy nem szeretjük a pápát; azzal vádolnak bennünket, hogy nem tiszteljük őt. Pedig éppen azért, mert őszintén szeretjük a pápát – mint Krisztus földi helytartóját és az Egyház fejét –, nem akarjuk tovább tétlenül nézni, hogy a pápát hamis pásztorok és hamis vallások képviselői mellett megalázzák. Hányszor láttuk ezt az elmúlt években!

Éppen azért, mert szeretjük Krisztus helytartóját, nem akarjuk tovább eltűrni ezt a megaláztatást, amely a pápát éri – azt a megaláztatást, amely az egész Egyházra is visszahull, amikor azt a hamis vallásokkal egy szintre helyezik.

De hiszen mindezt már sokszor elmagyaráztuk. Elmagyaráztuk szinte a föld minden nyelvén. Miért nem értenek meg bennünket? Miért beszélünk valójában különböző nyelveket?

Mi a hit nyelvét beszéljük. A hitet akarjuk annak teljes egyszerűségében – és ez nem bonyolult. A Hiszekegy nem bonyolult. Az a hitvallás sem bonyolult, amelyet a leendő püspökök az imént letettek. Ezt mindenki megértheti.

Mi a hit nyelvét, a hagyomány nyelvét beszéljük. Ezzel szemben egy másik nyelvvel találkozunk, amely egészen más síkon mozog, és egészen más dolgokról beszél. Ez a befogadás (inklúzió), a meghallgatás, a párbeszéd és a kísérés nyelve. Mi a hitet akarjuk. És aztán, a hitben, kísérjük az embereket. A hitben hallgatjuk meg őket, hogy elvezessük őket a hitre és megtérésre segítsük őket.

Ahhoz azonban, hogy valakit megtérésre vezessünk, fel kell hagyni azzal, hogy pusztán a beszéd kedvéért beszéljünk, vagy a kísérés kedvéért kísérjünk. Nem erre van szükségük az embereknek. Az embereknek a mi Urunkra van szükségük. Urunkat pedig a hit által ismerjük meg, és hozzá a hit által jutunk el – mégpedig a teljes katolikus hit által. Csak egyetlen ilyen hit létezik.

Ezért olyan nehéz megértenünk egymást. Sajnos különböző nyelveket beszélünk, és ezek a nyelvek az idő múlásával egyre inkább eltávolodnak egymástól. Ezeket a püspökszenteléseket a remény lelkületében éljük meg.

Nem a polémia, nem a feszültség, nem a keserűség és nem a neheztelés szellemében éljük meg őket. Ezeket a püspökszenteléseket örömben és reményben ünnepeljük. Miért? 1988-ban azok, akik elítélték a Testvérületet, annak megszűnését jósolták. A Gondviselésnek azonban más tervei voltak. Honnan tudjuk ezt? Az Önök mai jelenléte erről tanúskodik. Isten nem hagyott el bennünket, és nem is fog elhagyni bennünket. Az elmúlt évtizedek ezt bizonyították, és ezek a püspökszentelések ismét ezt bizonyítják.

De miért nem hagyhat el bennünket Isten? A válasz nagyon egyszerű. Istennek egyetlen gondolata, egyetlen kívánsága, egyetlen akarata van: a lelkek megmentése. Ha van valaki, aki szó szerint alkalmazza azt az elvet, hogy a legfőbb törvény a lelkek üdvössége, akkor maga Isten az. Ez az Ő törvénye, és Ő mindig maradéktalanul alkalmazza.

Ezért küldte el – minden emberi elképzeléssel és várakozással szemben – a Fiát, hogy megmentse a lelkeket. Ezért rendelte úgy, hogy Fia emberré legyen és meghaljon a kereszten.

Miért? Mert Isten legfőbb törvénye a lelkek üdvössége. Ezért nem hagyott el bennünket Isten, és nem is fog elhagyni bennünket. Mindig megadja azokat az eszközöket, amelyek megfelelnek szükségleteinknek.

A megváltás műve ugyan emberek részéről akadályokba ütközhet, de Isten részéről soha. Sőt, minél többet szenvedünk, minél többet küzdünk, minél inkább igyekszünk hűségesek maradni hozzá, annál inkább velünk van, és annál világosabban nyilatkoztatja ezt ki számunkra.

Előfordul, hogy meginogunk, kételyeink támadnak vagy csüggedést élünk át. Urunk ígéretei azonban tévedhetetlenek; Ő mindig hűséges marad hozzájuk. És ma ismét bizonyítékát adja ennek. Ha továbbra is Isten akaratát és a lelkek javát keressük – kerüljön bármibe is –, soha semmiben nem fogunk hiányt szenvedni.

Mindenekelőtt ezeket a püspökszenteléseket a szeretet lelkületében kell megértenünk és megélnünk: szeretetből a lelkek iránt, és mindenekelőtt szeretetből az Egyház iránt. Minél inkább céltalanná és összezavarodottá válnak a lelkek, annál inkább keresnünk kell őket és segítségükre kell sietnünk.

Minél inkább kigúnyolják az Egyházat, minél inkább elhomályosítják isteni ragyogását, annál jobban kell szeretnünk, szolgálnunk, és készen kell állnunk arra, hogy bármilyen árat megfizessünk érte.

A legnagyobb áldozat, amelyet Isten kérhet tőlünk, az, hogy lázadóként bánjanak velünk, miközben mi az Egyházat anyánkként akarjuk szolgálni és szeretni. Milyen nagy áldozatot kér tőlünk Isten: hogy lázadóknak tekintsenek és lázadóként kezeljenek bennünket!

Úgy akarjuk szolgálni az Egyházat, mint egy édesanyát: egy szükséget szenvedő, földre sújtott és szenvedő édesanyát; egy édesanyát, akit időnként el is árulnak; egy édesanyát, akinek segítségre van szüksége, és aki megérdemli, hogy segítsünk rajta, hogy tegyünk érte valamit mindazért, amit nekünk adott.

Mindent, amit kaptunk, az Egyház által és az Egyházban kaptuk. A hitet, amelyet ma megvallunk és amely szerint élni akarunk, az Egyház ajándékozta nekünk.

Mindannak nevében, amit tőle kaptunk, és mindannak nevében, ami ő maga – Krisztus Jegyese és az Ő titokzatos Teste –, kötelességünk minden tőlünk telhetőt megtenni, minden erőnket latba vetni, hogy segítsük és támogassuk őt.

Maradhatnánk-e közömbösek, és nem tennénk semmit? Mondhatnánk-e: „Ez nem a mi problémánk… ezt nem tőlünk várják…”? Maradhat-e a Testvérület közömbös? Nem. Ez az Egyház elárulása volna, a felebaráti szeretet súlyos mulasztása lenne. Ezt nem tehetjük meg.

Kérdések fognak felmerülni. Éppen ezért a mai, Krisztus Drága Vérének ünnepe – a Gondviselés különös rendeléséből – tökéletesen kifejezi és össze is foglalja ezeknek a püspökszenteléseknek a jelentését. Ez az ünnep lehetővé teszi számunkra, hogy mindent egyetlen pontra vezessünk vissza: Urunk Vérére, az Ő Drága Vérére.

Aki nem ismeri Urunk Drága Vérét, aki nem szereti és nem tiszteli azt, az nem ismeri Urunkat sem, nem ismeri a megváltást sem. Aki pedig nem ismeri Urunkat, az valójában semmit sem tud, semmit sem értett meg.

Urunk Drága Vére az egyetlen, az első és az utolsó orvosság minden bajra, amely az emberiséget sújtja. Miért? Mert minden rossz a bűnből ered, és a bűn egyetlen ellenszere Urunk Drága Vére.

Minden rossz a bűnből származik, és különösen egy olyan bűnből, amelyre szeretném felhívni figyelmüket. Ez a bűn az emberiség kezdete óta mindmáig ugyanaz maradt: az ember gőgje. Mindenütt átitat bennünket ez az emberi önhittség; szó szerint telítve vagyunk vele.

Az ember – aki csoda, aki tökéletes, aki csodálatos, akinek állítólag végtelen méltósága van… Mindez azonban a valóságban a gőghöz vezet. Hosszú távon pedig Isten megvetéséhez és a hittől való elszakadáshoz, egy csendes hitehagyáshoz vezet. Innen fakad ez a hitehagyás.

És minél inkább őrült, már-már fanatikus módon magasztalják az embert, annál inkább eltávolítják őt végül Istentől, saját tökéletesedésétől és valódi javától. Ez egyetlen hatalmas katasztrófa: az ember tele van követelésekkel és jogokkal, túlértékeli önmagát, képtelen Isten felé fordulni, képtelen felismerni, hogy a bűn megsebezte, és hogy megváltásra szorul. Szüksége van Urunkra, szüksége van az Ő Drága Vérére.

Ez korunknak és az egész történelemnek a nagy baja: az a baj, amely minden más rosszat magában foglal. Ez a pestis valódi csapás, rögeszmés eszme, amelyet – ezt el kell ismernünk – mélyen behatolt még magába az Egyházba is. Ez a pestis megvakít, megbénítja a lelkeket. Emiatt a lelkeket már nem lehet visszavezetni Istenhez.

Ezekkel a püspökszentelésekkel valamit tenni akarunk. Továbbra is hirdetni akarjuk Urunk Drága Vérét, és bizonyos értelemben továbbra is ki akarjuk árasztani azt a lelkekre.

Urunk erre a Vérre alapította Egyházát, az Új és Örök Szövetséget; csak egyetlen ilyen szövetség létezik. Aki azt hiszi, hogy kettő vagy három is van, az valójában már nem hisz Urunk Vérének végtelen és egyedülálló értékében.

Amikor Urunk Drága Vérének értékéről beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, honnan származik. A Szűzanya legtisztább véréből formálódott, abból nyerte eredetét. A Boldogságos Szűz Mária az, aki az Igének teljes emberi természetet ad; az ő legtisztább, szeplőtelen vérében formálódik meg Urunk Vére a Megtestesülés pillanatában; és ő az, aki Urunkkal együtt felajánlja azt a mi megváltásunkért.

Ő az, aki feláldozza ezt a Vért; ő látja elsőként, amint Urunk sebeiből kifolyik; ő látja, amint lecsordul a kereszt fájáról; ő fogja fel a kereszt tövében; ő az, aki ma is őrzi azt az oltáron; ő az, aki a szentmisében kiárasztja a kegyelmeket a lelkekre; ő az, aki teljes mélységében felfogja ennek a Vérnek az értékét – mindig Urunk oldalán.

Micsoda titok! Milyen mélységes titok a Boldogságos Szűznek isteni Fiával való egysége, aki mindig mellette áll! Látják, egész hitünk, egész vallásunk és egész szeretetünk Urunk Vére körül forog, mert minden a kereszt körül forog.

Kedves Paptestvérek, akik néhány pillanat múlva részesülni fognak a papság teljességében, Urunk papságának teljességében: röviden összefoglalva ezt kell megvédenetek, ezt kell hirdetnetek.

Micsoda megtiszteltetés és micsoda felelősség! Hirdetni a megváltást az Ige által, terjeszteni azt a szentségek által, hirdetni a kereszt bölcsességét: botrány a zsidóknak és balgaság a pogányoknak. Balgaság különösen napjaink hitehagyott világa számára, amely nem tudja és nem is akarja ezt megérteni.

A keresztnek ez a bölcsessége az egyetlen ellenszere annak a humanizmusnak, amely közömbösséghez és hitehagyáshoz vezet. Ezt az emberközpontú szemléletet mindig szem előtt kell tartanotok.

És milyen tanácsot adhatok Önöknek? Az Önök küldetése, mindaz, amit tenni fognak, annyira kényes, annyira fontos és annyira nagy feladat, hogy inkább magának Urunknak adom át a szót az Evangéliumot idézve.

Milyen tanácsot ad ma Önöknek Urunk? Milyen tanácsot adott az apostoloknak, amikor elküldte őket prédikálni? „Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” A bárány: milyen szép képe ez Urunknak, és milyen szép képe a püspöknek is!

Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt életük ártatlanságával kell prédikálniuk. Életük és erkölcseik tisztasága az, ami erkölcsi tekintélyt ad mindannak, amit hirdetni fognak.

Báránynak lenni mindenekelőtt és elsősorban azt jelenti, hogy teljesen átadjuk magunkat Isten akaratának, és tökéletesen alávetjük magunkat neki. Ahogyan Urunk mindig Atyja akaratának volt alárendelve, úgy Önöknek is – mától kezdve még magasabb fokon és még teljesebb mértékben – szüntelenül az Ő akaratát kell keresniük.

De egyet soha ne felejtsenek el: Urunk, aki Isten Báránya, egyúttal Júda Oroszlánja is. Hogyan lehet valaki egyszerre bárány és oroszlán? Úgy, hogy Urunk, aki tökéletesen engedelmes az Atya akaratának, soha nem hajol meg a világ szelleme előtt. Mivel mindenben az Atyát szolgálja, szükségképpen szembekerül a világ szellemével, e világ fejedelmének szellemével.

Ugyanez igaz a püspökre is: minél engedelmesebb Isten akaratának, annál állhatatosabban védi a világ előtt Urunk jogait, és nem az ember jogait.

Az oroszlán pedig soha nem menekül. Az oroszlán nem hátrál meg, és mindenekelőtt nem hajol meg. Soha ne hajoljanak meg a világ szelleme előtt, ne hátráljanak meg, ne engedjenek – a püspökszentelés ellenállhatatlan erőt fog adni Önöknek.

Már ma is vannak szerte a világon emberek, akik figyelik Önöket és hallgatják Önöket. Harminc vagy negyven év múlva ezt kell tudniuk mondani:

„Ők nem hajoltak meg. Nem hajtottak térdet a világ szelleme előtt. Csak Krisztus Király előtt hajtottak térdet.” Ez lesz a legszebb dolog, amit haláluk után mondhatnak majd Önökről; ez lesz a legszebb örökség, amelyet maguk után hagyhatnak.

Urunk még egy tanácsot ad Önöknek: „Legyetek egyszerűek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.” Miért kell olyannak lenni, mint a kígyó? Miért kell egy püspöknek olyannak lennie, mint a kígyó?

Azért, hogy felismerje, megértse és átlássa a kétszínűséget, a kétértelműséget és a ravaszságot, amely a világban és a kereszt ellenségei között uralkodik. A legveszélyesebb ellenségeik nem nyílt támadással fognak fellépni, hanem fokozatosan megpróbálják majd Önöket egy valamivel modernebb hitfelfogás, keresztény életfelfogás és világhoz való viszony felé terelni. Ezt tudniuk kell.

Amikor ezt a veszélyt érzik, tartsanak távolságot, imádkozzanak, figyeljenek, kérjenek tanácsot, mérlegeljenek, és mielőtt cselekednének, maradjanak rendíthetetlenek – mint a kígyó. Amikor pedig cselekednek, amikor a Szentlélek megadja a szükséges világosságot, akkor cselekedjenek, és soha ne vonják vissza döntésüket.

Ezt jelenti kígyónak lenni: felismerni a világban uralkodó kétszínűséget, kétértelműséget és ravaszságot; ugyanakkor galambként beszélni és prédikálni: egyszerűen, minden kétszínűség nélkül, félelem nélkül, világosan és minden kétértelműségtől mentesen. Azt a kétszínűséget, amelyet másokban fel kell ismerniük, soha nem szabad magukévá tenniük.

És mit mond még Jézus? Mit mond a mi Urunk? „A testvér kiszolgáltatja testvérét, az apa gyermekét, és mindenki gyűlölni fog titeket miattam, az én nevemért. Ne féljetek mindettől, mert nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, és semmi titokban, ami ki ne tudódna.”

Ne féljetek mindettől – mondja nekünk Urunk. Bízzátok rám, hagyjátok, hogy én ítéljek; amikor szükséges lesz, én magam fogok közbelépni.

Csak egyetlen dolog érdekli. Mi az? „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.” Minden embert, aki elismeri az én jogaimat, istenségemet, Egyházamat és hitemet. „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre, hanem kardot.” Ezek Urunk szavai, amelyeket különösen Önökhöz intéz.

Néhány pillanat múlva, amikor a szentelő püspök átadja Önöknek a pásztorbotot, Urunk egy kardot is ad Önöknek: az Ő kardját, az Evangélium kardját, a hit kardját. A világot csak a hit által lehet legyőzni, és a világ már a hit által legyőzetett.

Ez a kard mától különleges módon az Önöké lesz, és Isten különleges erőt ad majd, hogy forgassák és a megfelelő időben használják – akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő.

„Az embernek tulajdon háza népe lesz az ellensége.” Nem várhatjuk, hogy mindenki megértsen bennünket, és nem lehetünk mindenkivel egy véleményen. Tragédia ez? Valami érthetetlen dolog? Nem. Ez az Evangélium törvénye. Ez a kereszt törvénye. Ezek azok a tanácsok, amelyeket Urunk ma az Evangélium által ad Önöknek.

Mielőtt befejeznénk, ma nem mulaszthatjuk el, hogy ajánljuk Önöket annak a több ezer szent püspöknek a pártfogásába, akik az Egyház történelme során Önök előtt jártak.

Közülük kettőt külön is meg kell említenünk: az egyiket a keresztény ókorból, a másikat pedig korunkból, aki időben sokkal közelebb áll hozzánk.

A liturgia a legszebbet mondja róla, amit egy püspökről csak mondani lehet: „zelus fidei sollicitus” – buzgón őrködött a hit fölött. Egyetlen gondja volt: a hit tisztasága. Milyen gyönyörű életprogram ez egy püspök számára! A történelem úgy őrizte meg emlékét, mint a Szűz Mária istenanyaságának nagy védelmezőjét, akit az eretnekek gyűlöltek.

A liturgia hozzáteszi: „propter fidem multa perpessus est” – a hitért sokat szenvedett. Éppen a hit iránti buzgósága miatt kellett oly sokat szenvednie. Készüljenek fel erre, mert a hitet nem lehet teljes egészében megvédeni szenvedés nélkül.

Mindenféle bűntettel megvádolták, még halála után is, de sem az Üdvözítő, sem a Boldogságos Szűz miatt nem szégyenkezett soha.

A második püspök, akit példaképként állítok Önök elé, és aki időben sokkal közelebb áll hozzánk, még nem került a szentek sorába: kétségtelenül Marcel Lefebvre érsek.

Róla is elmondható: „zelus fidei sollicitus et multa perpessus” – egyetlen gondja a hit volt, és ezért nagyon sokat szenvedett.

Világosan felismerte, hogy a hit a szentmisében foglalódik össze: a szentmise és Urunk Drága Vérének védelmében. Micsoda bölcsesség!

Hogyan volt lehetséges, hogy már oly sok évvel ezelőtt ilyen világosan, ilyen előrelátással és ilyen erővel felismerje az egyházválság okait?

Ez a kereszt bölcsessége volt. Az a kereszt, amelyet hordozott, bölcsességének forrásává vált. Ma minden eddiginél inkább közöttünk él a lelke: bátorít bennünket, imádkozik értünk, különösen Önökért, és utat mutat nekünk, a kereszt bölcsessége által vezetve.

„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél; elég a tanítványnak, ha úgy bánnak vele, mint mesterével.” Ezek is Urunk szavai. Nos, harmincnyolc évvel ezelőtt egy szentet ítéltek el.

Várhatunk-e mást? Félnünk kell? Pánikba kell esnünk? Ez a kérdés annyira fontos, hogy ismét magának Urunknak adom át a szót. Ő válaszol Önöknek: „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazugsággal mindenféle rosszat mondanak rólatok énmiattam, az én királyságomért, az én jogaimért, az én törvényemért, az én hitemért, az én parancsaimért. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz jutalmatok a mennyben.”

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. 

Ámen.