Szent X. Piusz pápa, az FSSPX védőszentjének élete

P. Klaus Wilhelm szentbeszéde Szent X. Piusz pápa ünnepén, a pünkösd utáni tizennegyedik vasárnapon, 2020. szeptember 6-án Budapesten, a Magyarok Nagyasszonya-kápolnában.

Kedves Testvérek!

Múlt vasárnap, szeptember 3-án ünnepeltük testvérületünk patrónusának, Szent X. Piusz pápának emléknapját. Tizenhárom évvel ezelőtt klagenfurti és grazi hívekkel zarándoklatot tettünk Itáliába, hogy fölkeressük X. Piusz életének főbb állomásait. Az út, melyet a pápa nyomdokait követve megtettünk, valamennyiünkre mély hatással volt, nem véletlenül. De ki is volt a manapság alig emlegetett X. Piusz pápa?

1835-ben látta meg a napvilágot Riesében, egy apró olasz falucskában Veneto tartományban. Szülei, Giovanni Battista és Margherita Sarto a keresztségben a Giuseppe nevet adták fiúknak. A tíz gyerekes Sarto család ugyan szűkölködött anyagiakban, annál gazdagabb volt azonban katolikus hitében. A falu plébánosa, Don Tito Fusarini a kis Giuseppe Sartóra később is örömmel emlékezett vissza, különösen gyors észjárása miatt kedvelte őt. Egyedüli hibája gúnyolódásra való hajlama volt, ezt azonban édesanyja nevelése és önfegyelme segítségével sikerült leküzdenie. Ha rosszul viselkedett, őszinte bocsánatkéréssel és mosollyal igyekezett azt jóvátenni.

Szülőfalujától nem messze, a földeken áll mind a mai napig egy szentély, a Mária mennybevételéről elnevezett, Cendrole-i kápolna. A kis Bepi gyakran futott el mezítláb ehhez a kis templomocskához, melyhez gyerek- és ifjúkorának legkedvesebb vallásos élményei kötődtek, pappá szentelése után is itt tartotta első miséit.

Giuseppe Sarto plébánosa ajánlására a Riese szomszédságában lévő, festői szépségű, középkori városka, Castelfranco gimnáziumába nyert fölvételt, ide gyalogolt naponta mintegy 14 kilométert. Még a középiskolai évek előtt, az asolói székesegyházban bérmálták meg tíz évesen, ettől fogva erős vágy élt benne arra, hogy pap legyen. Hat évvel később, 1851-ben elnyerte a tonzúrát, a papi rend tagjává vált.

Hamarosan elveszítette édesapját, és bár családja nem engedhette meg magának tanulmányai további finanszírozását, ezt a szintén szegény sorból származó velencei pátriárka jóvoltából mégsem kellett félbeszakítania: kisszeminaristaként így került a páduai papnevelő intézetbe. Nyolc év szorgalmas tanulás után Sartót végül 1858. szeptember 18-án pappá szentelték a castelfrancói bazilikában, újmiséjét pedig a riesei plébániatemplomban tartotta családja legnagyobb örömére.

Első papi állomáshelye a marhatenyésztéséről híres Tombolo falu volt a Pó-síkságon. Mivel plébánosa folyton betegeskedett, így káplánként Sartónak rengeteg dolga akadt: fáradhatatlanul imádkozott, prédikált, hittant tanított, látogatta a betegeket és a családokat. Már ekkor megmutatkozott gondoskodó szeretete a rászorulók és dolgozó nép iránt, káplántársai a környéken csak úgy emlegették, hogy a „káplánok káplánja”. Püspöke figyelemmel kísérte szorgalmas papja tevékenységét, és 1867-ben kinevezte Salzano plébánosává. A falu – a püspök szavaival élve – valóban egy „arany papot” kapott személyében: Giuseppe Sarto ezen a településen is kitűnt a hittan és az evangélium lelkiismeretes tanításával.

1875-ben Don Giuseppét kinevezték a trevisói püspökség kancellárjává és az ottani szeminárium spirituálisává: bár Sarto igyekezett elhárítani magától e megbízatást, püspöke hajthatatlanságára végül elvállalta a feladatot. Kancellárként is kiválóan teljesített, egy kanonok szerint „négy ember helyett dolgozott”: működése kilenc éve alatt naponta instruálta a püspökség 210 papját, orvosolta a mintegy 350 ezer lelket számláló egyházmegye ügyes-bajos dolgait.

Rátermettségéről Rómában is értesültek, és a pápa hamarosan kinevezte Mantua püspökévé. Sarto könnyek közt értesült a váratlan hírről, és szerénységéről tanúskodik, hogy azt vonakodott elfogadni. A pápa azonban nem tűrt ellentmondást: 1885. április 18-án Don Giuseppét püspökké szentelték. Első pásztorlevelében ezt írta Sarto a híveknek: „Az új püspök mindenben szegény, egyedül szeretetben bővelkedik; nincs más célja, mint hogy a lelkek üdvösségéről gondoskodjon…” Mantua azonban kemény vidék volt: hiányoztak a papi hivatások, a nép vallásossága megrendült, a szocialisták heccelték a tömegeket, az értelmiséget megbűvölte a szabadkőművesek propagálta, harcias liberalizmus. Sarto azonban nem ijedt meg a helyzettől: határozottan és energikusan kezdett munkához.

Úgy gondolta, haláláig minden erejét mantuai egyházmegyéjére fordíthatja, mégsem így történt: XIII. Leó pápa a Titkos Tanács 1893. június 12-i ülésén Sarto püspököt bíborossá kreálta, három nappal később pedig kinevezte Velence patriarchájává. A minden méltóságtól, címtől és rangtól irtózó Sarto hiába próbált kitérni, a döntés megváltoztathatatlan volt: Mantua, Velence, Treviso, Salzano és különösen a kis Riese népe ujjongott az örömtől, hogy papjukat ilyen megtiszteltetés érte.

1893 októberében Sarto fölkereste szülőfaluját: ekkor találkozott utoljára édesanyjával, aki már nem érhette meg, hogy fia elfoglalja a patriarcha székét a lagúnák városában. 1894 tavaszán, Velencébe való megérkezésekor hatalmas, rivalgó tömeg fogadta, egy évre rá pedig már ő tartotta a jubileumi beszédet a Szent Márk székesegyház fennállásának 800 évfordulójára rendezett ünnepélyen. A bazilika kupolája alatt elhangzó, ragyogó szónoklatában már világosan megfogalmazta későbbi politikai, vallási nézeteit.

1903. július 26-án Sarto patriarcha elhagyta Velencét, hogy Rómába utazzon a XIII. Leó halála után összehívott konklávéra. Búcsúszavai – „Hamarosan visszatérek!” – nem váltak valóra: 1903. augusztus 4-én a bíborosok pápává választották. X. Piusz 1914-ig uralkodott Krisztus földi helytartójaként, személye úgy vonult be az egyháztörténelembe, mint az „Oltáriszentség pápája”. Fáradhatatlanul szorgalmazta a rendszeres gyónást, a gyakori, lehetőleg naponkénti miselátogatást és szentáldozást, mindezt gyermekek részére is. Keményen küzdött az Egyház ellenségeivel, mindenekelőtt a szabadkőművesekkel és a modernistákkal. Áldásos működésének a halál vetett véget: az Úr 1914. augusztus 20-án szólította magához. Végrendeletében ezt írta: „Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb szegénységben fogok meghalni is…”

Kedves Testvérek!

X. Piusz mind a mai napig útmutató számunkra mind jámborsága, mind a liberalizmussal és a modernizmussal szembeni küzdelme miatt. Boldogok lehetünk, hogy egy ilyen példaképünk van szerény és áldozatos személyében, aki idejekorán fölhívta figyelmünket a katolikus kereszténységünk megőrzéséhez fontos, illetve az arra veszedelmes dolgokra. Bizalommal hívjuk őt segítségül Egyházunk megmentésére és bajainkban segítségünkre! Amen.