Levél a Legfőbb Elöljárótól Barátainknak és Jótevőinknek

A családapa szerepe a hivatások előmozdításában

Kedves hívek és különösen a családapák,

Mint tudjátok, ezt a szent évet a hivatások előmozdításához szükséges imáknak és erőfeszítéseknek kívántuk szentelni, és nem beszélhetünk a hivatások előmozdításáról anélkül, hogy a családról ne beszélnénk. Maga a mi Urunk, aki par excellence pap, megtestesülése pillanatától fogva családban akart felnőni, hogy azt különleges és példamutató módon megszentelje. Magától értetődik, hogy a családon belüli erények példája bizonyos értelemben az első szeminárium és az első noviciátus minden lélek számára, akit Isten az Ő szolgálatára hív.

Szeretnénk néhány megfontolást nyújtani a családapa sajátosabb szerepéről. A modern világban minden arra szövetkezik, hogy lerombolja a tekintélyét, de most jobban, mint valaha, egyre inkább az ő felelősségét és küldetését fosztja meg valódi természetétől az, amit az egyszerűség kedvéért kortárs „wokizmusnak” nevezünk. Manapság úgy tűnik, hogy a férfi és a nő, a férj és a feleség azonos szereppel és egyenértékű felelősséggel bír, ami teljes zűrzavart és rossz légkört teremt. Azok, akiket fel kell nevelni, hogy felnőtté váljanak és egy napon maguk is felelősséget vállaljanak, ennek a szörnyű zűrzavarnak az első áldozatai. Az evangéliumon kívül semmi más nem képes helyreállítani azt a rendet, amelyet a modernitás lerombolt.

A kiindulópont

Mit tanácsolhatunk tehát egy családapának, aki arra törekszik, hogy gyermekeit jól nevelje, és hogy családjában egy vagy több hivatás kibontakozhasson? Mindenekelőtt, nem egyszerűen csak azt, hogy ezt kell tenni vagy amazt el kell kerülni. Elsődleges a hit és szeretet szokásszerű készségeiben való élet, mert a hivatás válasz Isten hívására, ami természetfeletti látásmódot és ugyanakkor határtalan nagylelkűséget feltételez, hogy a Jó Istennek adjuk oda mindazt, amik vagyunk. Ezekből a szokásszerű készségekből természetesen következnek majd a megfelelő cselekedetek és viselkedés.

Szent Pál megadja a kulcsot, hogy megértsük, hol kell kezdenünk. Ez az a követelmény, hogy a férj ugyanolyan szeretettel szeresse feleségét, mint amilyen szeretetet Urunk tanúsított Egyháza iránt: "Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen." (Ef 5,25-27).

Magától értetődik, hogy a házastárs iránti szeretet a gyermekekre is kiárad. Mindenekelőtt azáltal, hogy megfigyeli, hogyan szereti és hogyan bánik édesapja az édesanyjával, a kamasz gyermek sokkal inkább felismeri, mint azt mi el tudjuk képzelni, hogy mi a földön a mi Urunk szeretetének nagylelkűségének a képmása.

Ha egy napon Isten elhívja őt a szolgálatára, akkor neki magának is - bár nagyobb és mégis egészen más módon - ugyanannak a szeretetnek és ugyanazon tekintélynek képmásává kell válnia. Próbáljuk meg tehát megérteni, mit jelent az apa szeretete a feleségével és Istennel kapcsolatban.

Az igazi szeretet, amely ennek a nagy eszménynek az alapja, amelyet a mi Urunk közöl minden családapával, három alapvető cselekedetben foglalható össze, amely minden mást magába foglal. Először is, a szeretet feltételezi, hogy a szeretett dolgot alaposan megismerjük: látjuk, szemléljük, csodáljuk: mélységes tiszteletet ébreszt bennünk, amely arányban áll szeretetünk mértékével. Végül az igazi szeretet arra késztet bennünket, hogy abszolút odaadással és a szolgálat szellemében cselekedjünk.

Csodálat

Mindenekelőtt a férjnek úgy kell csodálnia a feleségét, mint akit Isten neki szánt és kiválasztott, hogy gyermekeinek anyja legyen, és egyetlen pótolhatatlan segítője, aki segíti őt a családfői küldetésében éppúgy, mint a lélek megszentelésének kötelességében. A feleséget mindenekelőtt Isten ajándékának tekinti és csodálja, aki olyan tulajdonságokkal van felruházva, amelyek lehetővé teszik számára, hogy betöltse a feleség és az anya küldetését.

A férj csodálata a feleségen keresztül természetesen kiterjed Isten családra vonatkozó tervére, az isteni törvényekre és végül magára Istenre és az Ő bölcsességére. Ezt a transzcendens perspektívát az évek során egyre jobban el kell mélyíteni. Semmi sem tesz mélyebb benyomást egy gyermek vagy serdülő lelkére, mint az, hogy e példával a szeme előtt nő fel: ez lehetővé teszi számára, hogy egyre inkább tudatában legyen az Isten tervében elfoglalt helyének - egyszerre nagyon alázatosan és mindenben alárendelve -, és hogy megértse, hogy Isten mégis nagyon nagy dolgokra hívja el őt, éppen ennek az alárendeltségnek mértékében.

Magától értetődik, hogy ezt a csodálatot nemcsak a természetes szinten kell közvetíteni a gyermek felé, a teremtés törvényeinek nagyságával és tökéletességével kapcsolatban, hanem legfőképpen mindabban, ami Isten és a vallás misztériumával kapcsolatos. Itt közvetlenül érintjük a házasság szentségi kegyelmének gyümölcsét, amely a keresztény házasságnak olyan dimenziót ad, amely a tisztán természetes házasság számára teljesen ismeretlen. Nagyon gyakran Isten misztériumai és a vallás kötelességei ízetlennek tűnhetnek, mert rutinszerűen, passzívan és az apa minden átható erőfeszítése nélkül éljük meg azokat. Nem szabad meglepődnünk, ha ugyanez a passzivitás és a lelkesedés hiánya aztán a gyermekekben is megjelenik. A csodálat hiánya gyakorlatilag megakadályozza, hogy legyen egy eszményképünk, és annak megfelelően éljünk, hogy azt másokkal is megismertessük. Aminek ideálnak kellene lennie, az ilyenkor valami elvont dologgá alakul át - egy járulékos fogalommá, amit kívülről kell megtanulni, de anélkül, hogy képesek lennénk a szívünket beletenni, mert a szívünk más dolgokkal van elfoglalva. Egy családapa, aki ismeri és éli a hit igazságait, aki beszél gyermekeinek a katekizmusról, a szentek példájáról és a mi Urunk szeretetéről, folyamatosan táplálja - önmagában és maga körül - azt az eszményt, amin minden más múlik. Könnyen talál olyan beszélgetési témákat, amelyek mindig érdekesek, és amelyek segítenek gyermekeinek megmenekülni a banalitás és a közönségesség mindenütt jelenlévő buktatóitól.

De ismételten: nagyon szembetűnő észre venni, ha Isten keresése és szemlélése összhangban áll a feleség keresztény módon való csodálatával: nincs annál hatékonyabb egy serdülő erkölcsi formálódása szempontjából, mint látni, hogy a szeretet e két cselekedete harmonikusan kiegészíti egymást az apa személyében.

Tisztelet

Az igazi szeretet tiszteletet szül. A gyermek tisztelni fogja az édesanyját, ha látja, hogy az apja ugyanezt teszi. Az apának ez a tisztelete átitatja a feleségével való egész kapcsolatát: azt, ahogyan beszél vele és róla, ahogyan rátekint és ahogyan bánik vele.

Ez nem pusztán és egyszerűen jó modor kérdése, nem pusztán a házastársi udvariasság valamiféle külsődleges formája. Sokkal inkább a mélységes szeretet látható kifejezéséről van szó, amely spontán módon meghatároz minden kapcsolatot. Magától értetődik, hogy ez a mélységes tisztelet a tisztaságban találja meg alapját és legmagasztosabb kifejezését. Lehetetlen úgy szeretni a feleséget, ahogyan Urunk szereti Egyházát, ha ez nem tisztaságban történik. Semmi sem hasonlítható ehhez az erényhez, amely a házastársi életet egészségesen tartja és a feleségnek kijáró tiszteletet csalhatatlanul kinyilvánítja. Ez határozza meg a nyelvet és a mindennapi magatartást. Az apát éberségre készteti, hogy elűzze az otthonból mindazt, ami a tisztelet és a tisztaság légkörét valamilyen módon beárnyékolhatja.

Mindennek, teljesen nyilvánvalóan, sokkal inkább meg kell alapoznia a család viszonyát mindahhoz, ami szent: Isten törvényéhez, annak követelményeihez, az abból fakadó kötelességekhez, különösen a megszentelt személyek tekintetében. Semmi sem képes hatékonyabban tönkre tenni a jövőbeli hivatásokat, mint a szent dolgok és személyek iránti tisztelet hiánya. A forradalom kezdettől fogva megpróbálta lejáratni az Egyházat és nevetségessé tenni misztériumait, a lehető legnagyobb mértékben kihasználva tagjainak hibáit. Ez a taktika sajnos még mindig működik. Hatékonyságát ennek a szembetűnő és ördögi asszociációnak köszönheti, amely a szentet mindazzal hozza összefüggésbe, ami az emberi természetben a legelítélendőbb.

Nem szabad engednünk ennek a kísértésnek azáltal, hogy a kritika szellemébe merülünk el, amely rejtett, de helyrehozhatatlan sebeket okoz a gyermekeknek. Ezek a sebek vagy a közömbösséget, vagy a bizalmatlanságot fogják táplálni.

A szent – úgy az emberek, mint a dolgok - iránti tisztelet fenntartása nem jelenti a gyengeség és a rendellenesség igazolását. Egyszerűen azt jelenti, hogy úgy szeretjük az Egyházat, ahogyan Urunk szereti: azért, ami ő maga, és azért, ami benne továbbra is megszenteli és megmenti a lelkeket, tagjainak túlságosan emberi hibái és ellenségeinek a munkáját akadályozó erőfeszítései ellenére. Ez egy rendkívül fontos és kényes pont, amely fölött egy családapának mindig őrködnie és amely tekintetében önmagát vizsgálnia kell.

Természetesen mindannak tisztelete, ami szent, nem jelenti azt sem, hogy egyszerűen tartózkodik azok bírálatától vagy lenézésétől; a családapa feladata, hogy pozitívan mutasson feltétlen, örömteli és őszinte engedelmességet Isten és az Egyház törvényei iránt - a mi Urunk hűséges visszhangjaként, aki mindig és mindenben engedelmeskedik Atyjának. Ezenkívül az ő feladata, hogy ne csak példát adjon, hanem tökéletesítse azt, és atyai módon családja többi tagját is erre vezesse. Hatalmát erre a célra kapta: hogy szelíd hajthatatlansággal, lelkiismeretesen megélve a rábízott küldetést, tiszteletben tartsa az Isten által felállított szentségi rendet.

Odaadás

Végül az igaz szeretet odaadáshoz vezet. A szó teljes és keresztény értelmében az odaadás valami egészen konkrét dolgot jelent: az önfeláldozást. Ez az, amihez vezet. Ismétlem, a családapának elsősorban a felesége felé kell megmutatnia ezt a nagylelkűséget. Mérték nélkül teszi ezt; készségesen odaadja magát annak, aki rábízza magát. Nagylelkűen elfogadja korlátait, hibáit és gyengeségeit anélkül, hogy keserűségbe és vádaskodásba esne. A családi életben semmi sem sodorhatja őt csüggedésbe, mert mindent Isten ajándékaként fogad el és él meg. A szeretet és az önzés két gyökeresen ellentétes fogalom. Itt is a mi Urunk a tökéletes példája a Jegyesnek, aki az Egyházat szerette először, mérték nélkül, és azzal az egyetlen céllal, hogy megtisztítsa, erkölcsileg gazdagítsa és megmentse.

A mindennapi életben ez az odaadás ezerféle formát ölt, a rendkívül változatos körülményeknek megfelelően, de mindig ugyanazon szeretet nevében.

Magától értetődik, hogy a családapának ezt az odaadását különösen a vallás erényéből fakadó cselekedetekre kell fordítania a családon belül és azon kívül. Ennek többféle módja van, és mi különösen egyet szeretnénk kiemelni: a családdal közös imát. Nagyon gyakran elhanyagolják ezt. Túl gyakran úgy tekintik, hogy ez elsősorban az anya feladata, amelyhez a család többi tagja csak társul. Ez téves nézet, és súlyos mulasztást jelent a családapa részéről. Semmi sem szükségesebb és lenyűgözőbb egy gyermek számára, mint látni, hogy az apja hazatér a munkából, és rózsafüzérrel a kezében letérdel a gyermekei mellé. Természetszerűleg lesz majd egész életében, mindenekelőtt a megpróbáltatások közepette és a fáradtság pillanataiban arra késztetve, hogy kövesse apja példáját. Ha Isten hívja őt, kész lesz válaszolni.

Az áldozatvállalás szelleme

Nem tudunk kitartani a mindennapi családi imádságban az igazi áldozatvállalás szelleme nélkül. Minden este van még dolga mindenkinek és mindenki fáradt, kivéve talán a kicsiket, akik még nem tudják, hogyan kell igazán imádkozni, de lefekvésig rohangálnak. Egy jó apában az áldozatvállalás szelleme uralkodik. Túlságosan szereti a feleségét, a gyermekeit és Istenét ahhoz, hogy elengedje magát. Nem akarja feladni.

Nagylelkűsége arra készteti, hogy amennyire csak tudja, odaadja magát, hogy segítse a plébániát és általában mindazokat, akiknek adhat valamit, még a családján kívül is. Nem arról van szó, hogy nagy munkákat vállal, hanem egyszerűen kész felajánlani egy keveset az idejéből és a tehetségéből, gyakran diszkréten. Elkerülhetetlen, hogy a családon kívül tanúsított nagylelkűségből maguk a gyerekek részesüljenek először. Egy jó apa példáját látják a szemük előtt, aki anélkül, hogy bármitől is megfosztaná őket, talál energiát arra, hogy a családján kívül is sugározzon és adjon. Ez a példa felkészíti őket arra, hogy ugyanezt a nagylelkűséget gyakorolják, bármilyen utat választ is Isten számukra.

Amit az Egyházi Tanítóhivatal mond nekünk

XI. Pius pápa mindenkinél jobban hangsúlyozta a család nélkülözhetetlen szerepét a hivatások előmozdításában. Összefoglalásként íme, amit az 1935. december 20-i Ad catholici sacerdotii című enciklikájában tanított nekünk:

„De az első és legtermészetesebb hely, ahol a szentség virágainak szinte spontán módon kell növekedniük és virágozniuk, mindig a valóban és mélyen keresztény család marad. A legtöbb szentéletű püspök és pap, akiknek »dicséretét az Egyház hirdeti«, hivatásuk kezdetét és szentségüket egy hitben és férfias erényekben erős apa, egy tiszta és odaadó anya példájának és tanításának, valamint egy olyan családnak köszönhetik, amelyben az Isten- és felebaráti szeretet, az élet egyszerűségével összekapcsolódva, uralkodott. [...]

„Egy ideális otthonban a szülők, mint Tóbiás és Sára, számos utódért könyörögnek Istenhez, ”akikben a Te neved örökké áldott legyen”, és ezt az ég ajándékaként és értékes bizalmi ajándékként fogadják el; arra törekszenek, hogy gyermekeikbe már kora gyermekkoruktól kezdve szent istenfélelmet és igazi keresztény jámborságot oltsanak; gyengéd áhítatot táplálnak Jézus, a Szentség és a Szeplőtelen Szűz iránt; megtanítják a szent helyek és személyek tiszteletére és megbecsülésére. Az ilyen otthonban a gyermekek a szüleikben az egyenes, szorgalmas és jámbor élet mintaképét látják; látják szüleiket, amint szentül szeretik egymást a mi Urunkban, látják, amint gyakran járulnak a szentségekhez, és nemcsak az Egyház önmegtartóztatásra és böjtre vonatkozó törvényeit tartják be, hanem az önkéntes keresztény önmegtartóztatás szellemét is követik; látják, hogy otthon imádkoznak, maguk köré gyűjtve az egész családot, hogy a közös ima elfogadhatóbban emelkedjék az ég felé; látják, hogy könyörületesek mások nyomorúságával szemben, és látják, hogy a szegényekkel megosztják azt a sokat vagy azt a keveset, amijük van.

„Egy ilyen otthonban aligha lehetséges, hogy miközben mindenki a szülei példáját igyekszik utánozni, egyik fiú sem hallgatja meg és fogadja el az isteni Mester meghívását: ”Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.”. Boldogok azok a keresztény szülők, akik képesek félelem nélkül elfogadni fiaik hivatását, és abban családjuk számára jeles megtiszteltetést, valamint Urunk különleges szeretetének és gondviselésének jelét látják. Még áldottabbak, ha - amint az a nagyobb hit korszakaiban gyakran megtörtént - az ilyen isteni látogatásokat komoly imádságuk tárgyává teszik.”

Isten áldjon meg benneteket!

Kelt Menzingenben, 2025. június 8-án, Pünkösd ünnepén

Don Davide Pagliarani, Általános Elöljáró