A Legfőbb Elöljáró levele a Barátoknak és a Jótevőknek
Mitte operarios in messem tuam.
Küldj munkásokat aratásodba!
Kedves Híveik, Barátok és Jótevők!
Néhány napon belül új jubileumi év kezdődik a Katolikus Egyházban. Remélem, hogy 2025. augusztus 20-án ismét nagy számban találkozunk Rómában. Ott majd tanúságot teszünk a hitről – arról a hitről, amelyet az Egyháztól kaptunk Hagyományán keresztül. Ez a mi élő hitünk, amelyet kötelességünk továbbadni pontosan úgy, ahogyan megkaptuk, a világ szellemének tett minden kompromisszumtól mentesen.
Legyen ez a jubileum a remény bizonysága is, különösen a Katolikus Egyház jövőjét és sérthetetlenségét illetően! Ha valóban mélyen kötődünk minden idők Rómájához, akkor legbensőbb lényünket a holnap Egyháza iránti aggodalomnak kell mozgatnia. Igaz, ismerjük Krisztus ígéretét, hogy velünk lesz az idők végezetéig, a gonosz támadásai ellenére is. Meg kell azonban értenünk, hogy ez az ígéret feltételezi a mi részvételünket: Urunk számít a kegyelme által ébresztett és táplált erőfeszítéseinkre, hogy garantálja az Egyház elpusztíthatatlanságát.
Milyen konkrét erőfeszítéseket vár el tőlünk Urunk az Egyház jövőjének biztosítása érdekében? Ezek összefoglalhatóak közös erőfeszítéseinkben számos papi és szerzetesi hivatás kibontakoztatására. A pápák és a szentek soha nem szűntek meg emlékeztetni minket: az emberek csak akkor lehetnek szentek, ha szent papságuk van, és ugyanígy egy civilizáció csak akkor válik újra kereszténnyé, ha a szent hithirdetők megszentelik. A holnap Egyházáért való törekvésünk azt jelenti, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk e hivatások ápolása, bátorítása és fenntartása érdekében.
Jézus Krisztus hősies tanúi
Ki tudja megfelelően elmondani, hogy mire hivatottak a holnap papjai és szerzetesei? Lefebvre érsek úr tömören fogalmazott, amikor szeminaristáihoz fordult:
„Ma a hősök ideje van! Amikor minden eltűnni látszik a társadalom szerkezetében, sőt még az Egyházéban is, nem a langyos lelkek ideje van, vagy olyanoknak, akik teret engednek a világban keringő zavaroknak vagy kétségeknek - beleértve a mi Urunk Jézus Krisztus istenségével kapcsolatos kételyeket, ahogy ez még a Katolikus Egyházon belül is történik. Ma azoknak az ideje van, akik hisznek a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, és akik hisznek abban, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az Ő keresztje által megoldást adott életünk minden személyes problémájára.”[1]
Világunk jelenlegi helyzete a papok és szerzetesek (férfiakét és nőkét egyaránt) olyan nemzedékét kívánja, akik bizonyságot tesznek Urunkról, Jézus Krisztusról – bármilyen esélytelennek tűnik is. Szükségünk van egy nemzedékre, amely tanúságot tesz ennek a félig halott világnak a megváltó mindenhatóságról, amely a mi Urunkban, Jézus Krisztusban található, és csakis Őbenne. Olyan nemzedékre van szükségünk, amelyik szavaiban félelem és elhajlás nélkül tanúskodik erről az igazságról, és még inkább az Ő törvénye és szeretete szerint megélt életével.
Ez egy olyan nemzedék lesz, amelyben mindenki a maga módján „a Megváltónk eleven képmása lesz”[2] – ahogy XII. Piusz pápa fogalmazott.
Világosság a világ számára
Az embereket néha megrémiszthetik a viharok, amelyek annál jobban megrázzák világot, minél távolabb kerül Istentől. Ezért Urunkkal együtt, aki még azelőtt megnyugtatta apostolai szívét, mielőtt a hullámokat lecsillapította volna, azt szeretnénk mondani nekik: „Ne féljetek”[3]. A vihar ereje a világítótorony még nagyobb erejének a jele, amely soha nem szűnik meg ragyogni és biztonságos menedékbe vezet minket.
„Én vagyok a világ világossága.”[4] Krisztust követni: valóban ez az Egyház lényege. Így ők is az Ő szolgái és szerzetesei, feltéve, hogy a felebaráti szeretetben vetnek alapot és abban gyökereznek, és ha a hit által Jézus Krisztus lakik a szívükben.[5] Szent Pállal együtt elmondhatják: „Mert biztos vagyok benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem jövendők, [...] sem semmi más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”[6]
Ezért egyáltalán nem félnek a sötétségtől, hanem a magukban hordozott fénnyel fogják legyőzni azt. Az egyszerű osztályteremtől, ahol egy apáca tanítja a gyerekeket, a szószékig, ahol a pap prédikál, az Egyház rajtuk keresztül folytatja a lelkek megerősítését, a szívek felemelését és a világ megvilágosítását. A csendes kolostortól a rejtett gyóntatószékig a Katolikus Egyház bőségesen árasztja Krisztus békéjét a lelkekre és hamarosan a városokra is. Ne legyen kétségünk: világunk, amely napról napra egyre jobban belegabalyodik önpusztító logikájába, szomjazik erre a fényre, amely egyszerre hordozza magában az igazságot és a szeretetet.
„Ferenc, menj és javítsd meg házamat, amely romba dől.” Ezek voltak a Megfeszített Krisztus szavai az ifjú Assisi Ferenchez. Ahhoz, hogy ezt az isteni világosságot elvigyük az elsötétült világba, és Urunk életét megismertessük a lelkekkel, olyan lelkekre van szükségünk, akik készek bizonyságot tenni az igazságról[7] – akár a főpap, akár Poncius Pilátus előtt. Igaz, hogy a Sátán füstje behatolt az Egyházba, ahol az ördög, ez a megosztó „a világosság angyalának tetteti magát”.[8] De ne áltassuk magunkat: az egyházi emberek súlyos, a teljes leépülésig menő tanbéli és erkölcsi eltévelyedései előbb-utóbb a modernista utópia halálát hirdetik.
Egy lángban élő sereg
A mi Urunk és Szűz Mária Szeplőtelen Szívének győzelme tehát a teljesen és fenntartások nélkül megélt megszentelt élet sugárzásán keresztül fog megvalósulni. Papi és szerzetesi hivatások szent serege, akik úgy döntenek: mindenről lemondva követik Urunkat Jézus Krisztust.
Nyilvánvaló, hogy ezeknek a hősies és fénylő tanúknak nagy lélekierőre és nemes erényekre lesz szükségük. A hit - amely olyan szilárd, mint amennyire mély - szelleme által képtelennek kell lenniük arra, hogy megalkudjanak a gonosszal vagy bármiféle tévedéssel; ugyanakkor szelídséggel és szeretettel kell eltelniük.
Ezek a hódítók csak olyan mértékben lesznek sikeresek, amennyire a mi Urunk Jézus Krisztus szeretetével lángolnak. Lángolniuk kell a buzgóságtól, és teljes odaadással az Egyház javára kell szentelniük magukat. Lefebvre érsek emlékeztette szeminaristáit: „Hősöknek, szenteknek és vértanúknak kell lennetek – vértanúknak a katolikus hit tanúinak értelmében. Minden oldalról kritizálni fognak benneteket, de bátorítottak lesztek azok példája által, akik életüket és vérüket adták hitükért. Te is megerősödsz a Boldogságos Szűz Mária példáján, és az ő segítségével végzed el ezt a munkát - a saját megszentelődésedért és a lelkek megszentelődéséért”.[9]
A papok és szerzetesek (férfiak és nők egyaránt) ezt az új generációját kell feléleszteni, amely nélkül az isteni Gondviselésnek nem lesz megfelelő eszköze az üdvösség munkájának elvégzéséhez. Ezért fel kell tennünk magunknak a kérdést: Hogyan érhetjük el ezt?
Isten ajándéka, amelyért imádkozni kell
Ahogy magából a szóból is tudjuk, a hivatás Isten ajándéka. Egyedül Isten hív: a tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak, akit az Isten meghív.[10] Egyedül Isten leheli a lelkekbe kegyelmét – a papi vagy szerzetesi hivatás pedig egészen különleges kegyelem, egy nagyon becses kegyelem.
Ezt a kegyelmet azonban kérni kell. Egy ilyen ajándék az imáinkon múlik. Urunk emlékeztet bennünket: Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.[11] Minél értékesebb az ajándék, annál kitartóbbnak kell lennie az imának. De vajon valóban így van-e ez a hivatásokért folytatott imáinkkal kapcsolatban? Félő, hogy időnként több időt töltünk a gonosz feletti siránkozással, mint Istenhez könyörögve orvosságért... Ha valóban meg vagyunk győződve arról, hogy csak a szent hivatások állítják helyre az Egyházat, és így a világot is, és ha valóban dolgozni akarunk azon, hogy áldott Urunk megváltása a mi korunkban ismét diadalmaskodjon, akkor egyre kitartóbban és fáradhatatlanul kell kérnünk sok szent hivatást, megsokszorozva könyörgéseinket.
Az Ószövetség igaz embereihez hasonlóan, akik sóvárogva vágytak a Megváltó eljövetelére, nekünk is esdeni kell az Eget, hogy küldje el korunknak „Isten szeretetének tükörképeit” és „Jézus Krisztus élő képmásait”, más szóval olyanokat, mint Assisi Ferenc, Pio atya, Avilai Teréz vagy Sienai Katalin, és sok szent papot, hogy átadják a lelkeknek a „legdrágább gyöngyöt, Jézus Krisztus Vérének kimeríthetetlen gazdagságát”.[12]
Ez minden bizonnyal korunk legsürgetőbb kérése. Tudjuk, hogy Isten nem hagyja el Egyházát, és meg akarja adni korunknak azokat a szenteket, akikre szükségünk van. Mindazonáltal csak olyan mértékben fogja ezt megtenni, amennyire kitartóan és alázattal kérjük Tőle. Pontosan ezt a reményt és imát szeretnénk Rómába vinni a jubileumi év alkalmából. Ez az oka annak, hogy ezt a mottót választottuk zarándoklatunkhoz: „Mitte operarios in messem tuam – Küldj munkásokat aratásodba!”[13]
Egy születendő sereg
Egy ilyen ügyet azonban nem kívánunk jubileumi imánk rövid óráira korlátozni. Inkább azt szeretnénk, ha ez a hivatások iránti aggodalom élne mindannyiunkban az elkövetkező években. Ennek mindenekelőtt az imáinkban kell megnyilvánulnia, de a buzgóságban is, amelyet mindannyian e cél érdekében ki kell fejtenünk. Mindannyiunknak munkálkodnunk kell ezért a nagyszerű ügyért: a papoknak természetesen példamutatásukkal és természetfeletti lelkesedésükkel, de az apáknak és anyáknak is ugyanúgy! Mert a buzgalmuktól, amelyet családjuk fejlődése és megszentelődése érdekében kifejtenek, függenek a holnap hivatásai. XI. Pius pápa ezt olyan tökéletesen összefoglalta, amikor azt mondta, hogy „az első és legtermészetesebb talaj, amelyben a hivatásoknak szinte maguktól kell kicsírázniuk és virágozniuk, mindig az igazán és mélyen keresztény család marad”.[14] Ezekre a gondolatokra még visszatérünk részletesebben egy későbbi levélben.
Ne áltassuk magunkat: egy évekig tartó programot indítunk! Ezért is kívánjuk legfőképpen a Fájdalmas Szűzanya különleges oltalma alá helyezni. Már az Angyali Üdvözlet igenje révén szűzi méhe az első katedrálissá vált, ahol maga az Ige, felvéve emberi természetünket, megkapta a kenetet, amely Isten Felkentjévé tette, és megalapította az új papságot... A Kereszt tövében Jézus rábízta Mária Fájdalmas és Szeplőtelen Szívére Szent János papságát, és megtette őt - a szeretett apostol által - minden pap Anyjává. Így a Boldogságos Szűzanya együttérzése és a Kálvárián való szenvedései által, amelyeket bensőségesen egyesített isteni Fia szenvedéseivel, a mi áldott Úrnők megszülte a tegnap, ma és holnap Egyházát.
Ezért felé kell irányítanunk sürgős kérésünket. Bizalommal kérleljük Őt, hogy adja meg nekünk azokat a hivatásokat, amelyekre oly égetően szükségünk van. Nagyon konkrétan: folyamodjunk fáradhatatlanul a legszentebb rózsafüzér hatalmas fegyveréhez. A jubileumi év során, amely 2024. december 24-én kezdődik és 2026. január 6-án ér véget, hódítsuk meg a Mennyországot buzgó rózsafüzér imádsággal könyörögve a hivatásokért. Nem akarjuk számolgatni, és nem is kívánjuk meghatározni a számukat. Számítunk azonban mindannyiunk eltökéltségére, hogy ezt a szentévet a gyümölcsöző rózsafüzér elmondásának szenteljük. Különösen számítunk a családjainkban és az iskoláinkban élő gyermekek imáira és az ő áldozataikra is! Ezért arra buzdítjuk szüleiket és tanáraikat, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy segítsenek ezeknek a gyerekeknek rendkívül nagylelkűeknek lenni.
2025. augusztus 20-án majd felbecsülhetetlen számú rózsafüzér imádságot és áldozatot helyezhetünk a Boldogságos Szűzanya lábai elé, hálánk és az ő anyai közbenjárásának erejébe vetett alázatos bizalmunk jeléül. Így az ő irányítása alatt dolgozzunk mindannyian annak a sok szent hivatásnak a virágzásán, amelyek a holnap Egyházát szentté teszik!
Áldott Karácsonyt kívánok Önöknek és Családjaiknak!
Isten áldja meg Önöket!
Menzingen, 2024. december 20.
pater Davide Pagliarani legfőbb elöljáró
[1] Homília Econé-ban 1973. január 7-én
[2] Menti Nostrae enciklika
[3] Jn 6,20
[4] Jn 8,12
[5] vö. Ef 3,17
[6] Rom 8,38-39
[7] vö. Jn 18,37
[8] 2 Kor 11,14
[9] Homília Econé-ban 1973. május 21-én
[10] Zsid 5,4
[11] Mt 9,37-38
[12] Menti Nostrae enciklika
[13] Missale Romanum, votív mise papi hivatásokért
[14] Ad Catholici sacerdotii enciklika
