"Jó pásztor akarok lenni, olyan pásztor, aki, ha kell, életét is adja nyájáért, Egyházáért és hazájáért.” - Mindszenty József bíboros

„Jó pásztor akarok lenni, olyan pásztor, aki, ha kell, életét is adja nyájáért, Egyházáért és hazájáért.” – így fogalmazott Mindszenty József bíboros, Magyarország prímása 1945. október 7-én, az esztergomi érseki székbe való beiktatásakor, a háború által elpusztított székesegyházban. Ezek a szavak hamarosan egész életének mély igazságává váltak.

Prímási szolgálatának 39 hónapja alatt – egészen letartóztatásáig – 23 főpásztori levelet írt. Aszkéta életet élt, hogy osztozzék népe nélkülözéseiben. 1947-ben, Szűz Mária mennybevételének ünnepén meghirdette a Mária-évet; az ünnepségeken 4,6 millió ember vett részt.

A kommunisták dühödten reagáltak. Megzavarták a szentmiséket, randalíroztak, egyes papok és vezető világi hívek lemondását követelték, rágalmazták a prímást, és besúgókat építettek be környezetébe. Bátorították a bizonytalan papokat, hogy követeljék lemondását. XII. Pius pápa azonban rendíthetetlenül kiállt a bíboros mellett.

1948 december 26-án Decsi alezredes embereit a bíboros házához vezette. Eljött a sötétség órája. Áldozatukat, a Szent Római Egyház érsekét és bíborosát a budapesti Andrássy út 60. szám alá hurcolták, abba az épületbe, amely már a Gestapo idején is kínzókamraként szolgált. A kommunista terrorrendszer egyik fő kínzómestere Gábor Péter altábornagy volt, egy szadista szörnyeteg, aki személyesen is jelen volt a kínzásoknál: a vesékre mért botütésektől a köröm alá szúrt tűkig.

1949 februárjában következett a megrendezett kirakatper. A legkegyetlenebb kínzások által megtört prímás a vádlottak padján ül, tekintete merev, hangja remeg. Azt mondja, a rendőrség nem bántotta. Védője buzgón hozzáteszi, hogy a bíborosnak az Andrássy úton minden lehetősége megvolt a védekezésre. Ezután „csupán” életfogytiglani börtönbüntetést kér ügyfele számára, hogy kíméljék meg a kivégzéstől. A bíróság eleget tesz ennek a „kérésnek”, mintha az ítélet már hónapok óta nem állt volna készen.

A kínzás, a kihallgatás és a gyötrelem kegyetlen váltakozása 39 napon és 39 éjszakán át tartott. Egy alkalommal a bíborost arra kényszerítették, hogy meztelenül járkáljon a kihallgatószobában, hogy elkerülje a késszúrásokat és a gumibottal mért brutális ütéseket. Azzal fenyegették, hogy ebben az állapotban viszik anyja elé. Végül összeomlott, megadta azoknak a nevét, akik már meghaltak vagy elmenekültek, és aláírásához ezt írta: „c.f.” (coactus feci – kényszer hatására tettem). Emlékezete cserbenhagyta, már nem tudta, mit tesz. Elővezették hozzá megkínzott titkárát és más papokat is, hamis levelekkel téve teljessé ezt a kísérteties és kegyetlen színjátékot. A hamisító nem sokkal később az Egyesült Államokba menekült, és ott nyilvánosságra hozta az igazságot. Azon a 39 napon és 39 éjszakán a kommunista hóhérok megtörték az Egyház egyik legnemesebb alakját.

XII. Pius pápa leleplezte a marxista „igazságszolgáltatást”: „Szeretett fiunk üldözése... az üldözők gonoszsága és az a brutalitás, amellyel távol tartják őt püspöki székétől, mély aggodalommal tölt el minket... A mai egyházüldözők Nero utódai. A totalitárius és vallásellenes állam olyan egyházat követel, amely – hogy elismerjék és eltűrjék – hallgat ott, ahol szólnia kellene... Hallgathat-e a pápa, amikor ez az állam önkényesen eltávolítja a püspököket, és olyan mértékben korlátozza az Egyház tevékenységét, hogy minden apostoli munka hatástalanná válik?”

A szabad világ meghallotta a pápa szavát, és osztozott felháborodásában. Mivel a szabad világ továbbra is figyelemmel kísérte a bíboros sorsát, a kommunisták a börtönkórházba vitték. Cellájában az ágy tele volt rovarokkal, de még ez is elviselhetőbb volt annál, ami a tárgyalás előtt történt vele. Két hét múlva anyja meglátogathatta. Megtagadták tőle az ítélet másolatát és az ügyvédi segítséget a fellebbezés benyújtásához. Egy Grősz József érseknek írt levélben segítséget kért. A levelet azonban meghamisították, hogy azt a látszatot keltsék, mintha beismerné „bűneit”, és most arra sürgetné a püspököket, hogy egyezzenek meg az állammal. Látogatásakor édesanyja nagyon rossz egészségi állapotban találta fiát, és megfelelő orvosi ellátást követelt számára. Ahelyett azonban, hogy teljesítették volna sürgős kérését, a kommunisták áldozatukat egy még szigorúbb börtönbe vitték. A bíboros az ott töltött négy év alatt soha nem tudta meg a börtön nevét. Magánzárkába vetették, amelynek nedves, penészes falait undorító rajzok és feliratok borították.

1950 júniusától ismét megengedték neki, hogy szentmisét mutasson be. Egy kis telefonasztal szolgált oltárként. 1954-re a bíboros testsúlyának már csupán a fele maradt meg. Egy alkalommal elvesztette az eszméletét, elesett, és súlyos fejsérülést szenvedett. Vértócsában találtak rá. Legközelebbi látogatásakor megrémült édesanyja ismét megfelelő ellátást követelt számára. Ez a fogság 1956 őszéig tartott.

Ám utolsó évei még az előzőknél is drámaibbak voltak. Letartóztatásának 25. évfordulóján levelet kapott VI. Pál pápától, aki közölte vele, hogy az esztergomi püspöki szék megüresedett. VI. Pál tiszteletreméltó ember volt, aki még azokkal is meg akarta tartani a megállapodást, akik magát a hazugságot testesítették meg. A bíboros tiltakozott, mert attól tartott, hogy eltávolítása zavart kelt a hívek szívében. Február 5-én a Vatikán bejelentette, hogy a bíboros lemondott tisztségéről. Mindszentynek mély fájdalommal kellett tisztáznia, hogy nem ő mondott le, hanem leváltották. A döntést elfogadta. Emlékiratai azonban keserű szavakkal zárulnak: „Így álltam hát a teljes száműzetés kapujában.” 1975. május 6-án hunyt el a hősies magyar prímás a bécsi Irgalmas Testvérek kórházában.

„Az Egyház üldözése Janus-arcú. Az egyik arca a szabadság dicséretes képét mutatja, a másik a türelmetlen zsarnok vad tekintetét tárja elénk. Az emberi jogokat és a szabadságot még a kapuban üdvözlik, de mihelyt az bezárul, minden jogot könyörtelenül lábbal tipornak.” – Mindszenty bíboros, 1946. november 7.

Forrás: A hősies pásztor – Kirche in Not különkiadása, 5. szám, 1986. július