Interjú a Szent X. Piusz Papi Testvérület legfőbb elöljárójával

„Suprema lex, salus animarum”

„A legfőbb törvény a lelkek üdvössége.“ Végső soron ettől a legfőbb törvénytől függ apostoli munkánk teljes legitimitása.“

1. FSSPX. Aktuális: Főtisztelendő Don Davide Pagliarani, ön nyilvánosan bejelentette, hogy a Szent X. Piusz Papi Testvérület július 1-én, új püspököket fog szentelni. Miért tette meg ezt a bejelentést éppen ma, február 2-án?

Don Davide Pagliarani: A Boldogságos Szűz Mária megtisztulása kiemelkedően fontos ünnep a Testvérületben. Ezen a napon a papságra készülő jelöltek magukra ölthetik a reverendát. A mi Urunk bemutatása a templomban, amelyet ma ünneplünk, figyelmezteti őket arra, hogy a képzésük és a szentelésre való felkészülésük kulcsa, az önátadásban rejlik, amely Mária kezein keresztül valósul meg. Ez egy rendkívül fontos Mária-ünnep, mert amikor Simeon a fájdalom tőrétjövendöli meg a Szűzanyának, egyértelműen rámutat társmegváltói szerepére isteni Fia mellett. Látjuk Őt Urunkkal egyesülve, földi életének kezdetétől egészen a Golgota áldozatának beteljesüléséig. Ugyanígy Isten Anyja kíséri a papnövendéket képzése során és egész életében: Ő az, aki mindvégig formálja Urunkat a papi lélekben.

2. A bejelentés tartalmáról az elmúlt hónapokban kitartó pletyka keringett. Különösen Tissier de Mallerais püspökoktóberi halála óta 2024-ben. Miért vártak eddig?

Ahogy Lefebvre érsek úr idejében, a Testvérület mindig is arra törekedett, hogy ne előzze meg a gondviselést, hanem kövesse azt és hagyatkozzon rá. Egy ilyen fontos döntést nem lehet könnyelműen vagy elhamarkodottan meghozni. Itt egy kivételes eszközről van szó, amely megfelel a szükségnek. Ennek a szükségnek viszont valósnak és szintén rendkívüli természetűnek kell lennie. A lelkek java érdekében fennálló szükség puszta léte még nem jelenti azt, hogy bármilyen kezdeményezés annak orvoslására eleve indokolt lenne.

Különösen azért, mert ez nyilvánvalóan az Egyház legfelsőbb tekintélyét érintő ügy, először a Szentszékhez kellett fordulnunk – amit meg is tettünk –, és megfelelő időt kellett hagyni a válaszadásra. Ez egy olyan döntés, amelyet nem hozhattunk volna meg anélkül, hogy konkrétan kifejeztük volna a Szentatya tekintélyének elismerését.

3. A prédikációjában azt mondta, hogy írt a Pápának. Tudna erről bővebben beszélni?

Tavaly nyáron írtam a Szentatyának, hogy audienciát kérjek tőle. Mivel nem kaptam választ, néhány hónappal később újra írtam neki, gyermeki egyszerűséggel, anélkül, hogy eltitkoltam volna előle bármilyen igényünket. Kifejtettem tanbeli eltéréseinket, de őszinte vágyunkat is, hogy lankadatlanul szolgáljuk a katolikus Egyházat: mert mi az Egyház szolgái vagyunk, még ha kánoni státuszunk nem is elismert.

A második levélre néhány nappal ezelőtt érkezett válasz Rómából, Fernández bíboros részéről. Sajnos ez a válasz semmilyen módon nem veszi figyelembe az általunk tett javaslatot, és nem kínál föl semmilyen megoldást, amely a mi szándékainkkal megegyezne.

Ez a javaslat – tekintettel a Testvérület teljesen különleges helyzetére – konkrétan azt jelenti, hogy kértük a Szentszéket: fogadja el, hogy ideiglenesen továbbra is megmaradjunk kivételes helyzetünkben, a hozzánk forduló lelkek java érdekében. Megígértük a Pápának, hogy minden energiánkat a Hagyomány megőrzésére fordítjuk, és híveinket az Egyház igaz fiaivá formáljuk. Úgy vélem, hogy ez a javaslat egyszerre reális és ésszerű, és önmagában is elnyerheti a Szentatya jóváhagyását.

4. De ha még nem kapták meg ezt a jóváhagyást, miért tartják mégis szükségesnek a püspökszentelések végrehajtását?

Ez egy rendkívüli eszköz, amely arányos egy valódi és rendkívüli szükséghelyzettel. Természetesen a lelkek java érdekében fenn álló szükség puszta léte, nem jelenti azt, hogy minden kezdeményezés, amelynek célja ennek orvoslása, eleve indokolt lenne. De esetünkben, hosszú várakozás, megfigyelés és ima után ma már kijelenthetjük: az objektíve súlyos szükséghelyzet, amelyben a lelkek, a Papi Testvérület és az Egyház van, megköveteli ezt a döntést.

Ferenc pápa örökségét figyelembe véve az 1988-as szenteléseket akkor indokló alapvető okok ma is teljes mértékben fennállnak, sőt sok tekintetben még sürgetőbbé váltak. A II. Vatikáni Zsinat minden eddigieknél jobban az iránytű marad, amely szerint az Egyház vezetői tájékozódnak, és valószínűleg a közeljövőben sem fognak másirányt venni. Az új pápaságra vonatkozóan, már most kirajzolódnak irányvonalak, különösen a legutóbbi bíborosi konzisztórium, ami eztmegerősíti: egyértelmű elhatározás látható arra, hogy Ferenc pápa vonalát az egész Egyház számára visszafordíthatatlan útként tartsák meg.

„Megígértük a pápának, hogy minden erőnkkel a hagyomány megőrzéséért fogunk dolgozni, és híveinket az Egyház igazi fiaivá fogjuk tenni.”

Szomorú ezt megállapítani, de tény: egy átlagos plébánián a hívek már nem találják meg azokat az eszközöket, amelyek szükségesek örök üdvösségük biztosításához. Ez különösen a katolikus igazság és erkölcs teljes hirdetését, valamint a szentségeknek az Egyház mindig is gyakorolt módján történő kiszolgáltatását érinti. Ebben áll a szükségállapot. Ebben a kritikus helyzetben püspökeink egyre idősebbek, és az apostolkodás folyamatos növekedése miatt már nem tudnak eleget tenni a világ minden táján élő hívek lelki igényeinek.

5. Miből látja úgy, hogy a múlt havi konzisztóriumon megerősítették a Ferenc pápa által felvett irányt?

Fernández bíboros a pápa nevében arra hívta az Egyházat, hogy térjen vissza Ferenc alapvető intuíciójához, amely az „Evangelii gaudium“ című kulcsfontosságú enciklikájában fejeződik ki: leegyszerűsítve arról van szó, hogy az Evangélium hirdetését annak legelemibb, lényegi kifejezésére kell redukálni – nagyon tömör és rövid formulákban, az úgynevezett „kérügma” formájában. Ez egy „tapasztalat“, egy közvetlen találkozás Krisztussal, amelyben minden más, bármilyen értékes is legyen, háttérbe szorul – konkrétan a Hagyomány minden eleme, amelyeket mellékesnek és másodlagosnak tekintenek.

Ezt az új evangelizációs módszert hozta létre Ferenc pápasága alatt, a jellegzetes tanbeli ürességet, amelyet az Egyház egy jelentős része erősen érzékelt. Természetesen ebben a perspektívában mindig gondoskodni kell arról, hogy új és megfelelő válaszokat adjunk az újonnan felmerülő kérdésekre: de ezt a feladatot a szinodális reform révén kell megoldani, nem pedig az Egyház Hagyománya által mindig érvényes klasszikus válaszok újrafelfedezésével. Ferenc éppen a szinodális reform „lelkületében” tudott az egész Egyházra katasztrofális döntéseket rákényszeríteni, mint például az újraházasodott elváltak áldoztatásának vagy az azonos nemű párok megáldásának engedélyezése.

Összefoglalva: A kérügma által az Evangélium hirdetését elválasztják a hagyományos tanítás és erkölcs egészétől. Aszinodalitás által pedig a hagyományos válaszokat önkényes döntések váltják fel, amelyek gyakran abszurdak és doktrinálisan nem igazolhatók. Maga Zen bíboros is manipulatívnak tartja ezt a módszert, sőt istenkáromlásnak nevezi, hogy ezt a Szentléleknek tulajdonítják. Sajnos attól tartok, hogy igaza van.

6. Ön szolgálatról beszél az Egyháznak, de a gyakorlatban úgy tűnhet, mintha a Testvérület szembeszállna az Egyházzal, különösen ha a püspökszentelésekről van szó. Hogyan magyarázza meg ezt a Pápának?

Elsősorban azáltal szolgáljuk az Egyházat, hogy a lelkeket szolgáljuk. Ez objektív tény, függetlenül minden más megfontolástól. Az Egyház alapvetően a lelkekért létezik: célja azok megszentelése és üdvössége. Minden szép beszéd, mindenféle vita, minden nagy téma, amiről beszélnek vagy beszélhetnének, értelmetlen, ha nem a lelkek üdvösségét célozza. Fontos erre emlékezni, mert ma az Egyházat az a veszély fenyegeti, hogy mindennel és közben szem elől téveszti a lényeget. Az ökológiai aggodalom, a kisebbségek, a nők vagy a migránsok jogai iránti törődés például elvonhatja a figyelmet az Egyház lényegi küldetéséről. Ha a Szent X. Piusz Papi Testvérület harcol a Hagyomány megőrzéséért, mindazzal, amit ez magában foglal, az kizárólag azért van, mert ezek a kincsek abszolút nélkülözhetetlenek a lelkek üdvösségéhez, és semmi másra nem törekszik, mint a lelkek - és az azok megszentelésére rendelt papság - javára.

„Egy átlagos plébánián a hívek már nem találják meg az örök üdvösségükhöz szükséges eszközöket. Ez a szükségállapot.“

Azt, amit megőrzünk az Egyház szolgálatába állítjuk. Nem poros régi dolgok múzeumát kínáljuk fel az Egyháznak, hanem a Hagyományt annak teljességében és termékenységében: a Hagyományt, amely megszenteli a lelkeket, átformálja őket, valódi hivatásokat és hiteles katolikus családokat ébreszt. Más szóval: magáért a Pápáért őrizzük ezt a kincset, amíg egy napon újra megértik annak értékét, és egy pápa felhasználja az egész Egyház javára. Mert a Hagyomány az Egyházé.

7. A lelkek javáról beszél, de a Testvérületnek nincs hivatalos küldetése a lelkek felé. Sőt, több mint ötven éve kánonilag el van törölve. Milyen alapon igazolható bármiféle küldetés a Testvérület részéről a lelkek felé?

Ez egyszerűen a szeretet kérdése. Nem akarunk olyan küldetést adni magunknak, amivel nem rendelkezünk. Ugyanakkor nem tagadhatjuk meg a szükségben lévő lelkek megsegítését, akik egyre inkább tanácstalanok, elveszettek, kétségbeesettek. Segítségért kiáltanak. És miután sokáig keresték, természetesen megtalálják a teljes mértékben megélt egyházi hagyomány gazdagságában a mély örömöt, a fényt és a vigaszt. Ezen lelkek iránt valódi felelősségünk van, még ha nincs is hivatalos küldetésünk: ha valaki az utcán lát egy veszélyben lévő embert, kötelessége segíteni neki a lehetőségei szerint, még akkor is, ha ő maga nem is tűzoltó vagy rendőr.

Az évek során folyamatosan nőtt azoknak a lelkeknek a száma, akik hozzánk fordultak, és az elmúlt évtizedben jelentősengyarapodott. Ha figyelmen kívül hagynánk szükségleteiket és magukra hagynánk őket, az árulás lenne, és ezzel az Egyház elárulása is, mert – még egyszer – az Egyház a lelkekért létezik, nem pedig hiábavaló és üres beszédek táplálására.

Ez a felebaráti szeretet olyan kötelesség, amely minden más kötelességet megelőz. Maga az egyházjog is számol vele. Az egyházjog szellemében, amely ennek a szeretetnek a jogi kifejezése, a lelkek java mindenek felett áll. Valóban ez a törvények törvénye, amelynek minden más alá van rendelve, és amelynek egyetlen egyházi törvény sem mondhat ellent. A „suprema lex, salus animarum” – „a legfőbb törvény a lelkek üdvössége” – kánonjogi tradíció klasszikus maximája, amelyet egyébként a 1983-as Kódex záró kánonja kifejezetten átvesz. A jelenlegi szükség állapotában ebből a legfelsőbb elvből következik végső soron apostolkodásunk és a hozzánk forduló lelkek iránti küldetésünk minden legitimitása. Számunkra ez egy helyettesítő szerep, ugyanennek a szeretetnek a nevében.

8. Tisztában van azzal, hogy a püspöki felszentelések tervezése dilemmát jelenthet a Testvérü- lethez forduló hívek számára: vagy a hagyomány teljes választása mindazzal, amit ez jelent, vagy a hierarchiával való „teljes” közösség?

Ez a dilemma valójában csak látszólagos. Nyilvánvaló, hogy egy katolikusnak egyszerre kell megőriznie a teljes Hagyományt és a hierarchiával való közösséget. Nem választhat ezek között a javak között, amelyek mindegyike szükséges.

De túl gyakran megfeledkeznek arról, hogy a közösség lényegében a katolikus hiten alapul, mindazzal, amit ez magában foglal: kezdve az igazi szentségi élettel és olyan kormányzattal, amely ezt a hitet hirdeti és gyakoroltatja, tekintélyét nem önkényesen, hanem valóban a rábízott lelkek lelki javára használja.

Éppen ezeknek az alapoknak, a közösség létezésének szükséges feltételeinek garantálása miatt nem fogadhatja el a Testvérület azt, ami ellentétes ezzel a közösséggel és megrontja azt – még akkor is, ha paradox módon éppen azoktól származik, akik az Egyházban a tekintélyt gyakorolják.

9. Tudna egy konkrét példát mondani arra, amit a Testvérület nem tud elfogadni?

Az első példa, ami eszembe jut, 2019-ből származik, amikor Ferenc pápa az Arab-félszigeten tett látogatása alkalmával aláírta az Abu Dhabi-i nyilatkozatot egy imámmal. Ebben azt állította a muszlim vezetővel együtt, hogy a vallások sokfélesége, mint olyan, Isten bölcsességének szándéka.

Nyilvánvaló, hogy egy olyan közösség, amely ilyen állítás elfogadásán vagy annak magában foglalásán alapulna, egyszerűen nem lenne katolikus, mert ez bűn lenne az első parancsolat ellen, és tagadása az Apostoli Hitvallás első cikkének. Szerintem ez az állítás több mint egyszerű tévedés. Egyszerűen felfoghatatlan. Nem lehet egy katolikus közösség alapja, hanem inkább annak feloszlásának oka. Úgy gondolom, egy katolikusnak inkább a vértanúságot kellene választania, mintsem elfogadni ilyen állítást.

10. Az egész világon egyre nagyobb a ráébredés a Testvérület által régóta visszautasított hibák felismerésére, különösen az interneten. Nem lenne jobb a Gondviselésben bízva hagyni, hogy ez a mozgalom magától fejlődjön, ahelyett, hogy egy ilyen erős nyilvános gesztussal, mint a püspökszentelések, beavatkoznának?

Ez a mozgalom bizonyosan pozitív, és csak örülni lehet neki. Bizonyosan igazolja a Testvérület által képviselt álláspont helyességét, és érdemes bátorítani az igazság terjesztését minden elérhető eszközön keresztül. Mindazonáltal ennek a mozgalomnak megvannak a maga korlátai. Mert a hit harca nem korlátozódhat, és nem merülhet ki webes vagy közösségi médiás vitákban és állásfoglalásokban.

Egy lélek megszentelődése természetesen egy hiteles hitvalláson alapul, de ennek valódi keresztény élethez kell vezetnie. Vasárnaponként a lelkeknek nem internetes platformot kell böngészniük: szükségük van egy papra, aki meggyóntatja őket, tanítja őket, bemutatja a szentmisét, valóban megszenteli őket és elvezeti őket Istenhez. A lelkeknek papokra van szükségük. A papokhoz pedig püspökök kellenek, nem „influenszerek”. Más szóval: vissza kell térni a valósághoz. Vagyis a lelkek valóságához, konkrét, objektív szükségleteikhez. A püspökszenteléseknek nincs más célja: garantálni a Hagyományhoz ragaszkodó hívek számára a bérmálás, az egyházi rend és mindannak kiszolgáltatását, ami ebből következik.

11. Nem gondolja, hogy a jó szándék ellenére a Testvérület végül valamilyen módon saját magát azonosíthatja az Egyházzal, vagy magának tulajdoníthat egy pótolhatatlan szerepet?

A testvériség semmilyen módon nem törekszik arra, hogy az Egyház helyébe lépjen vagy annak küldetését átvegye; inkább mélyen tudatában van annak, hogy csak az Egyház szolgálatára létezik. Ehhez kizárólag arra támaszkodik, amit az Egyház maga mindig és mindenütt tanított, hitt és tett.

A Testvérület szintén mélyen tudatában van annak, hogy nem ő menti meg az Egyházat, mert egyedül Urunk őrzi és menti meg Menyasszonyát, Ő, aki soha nem szűnik meg vigyázni rá. A testvériség egyszerűen – olyan körülmények között, amelyeket nem ő választott – az Egyházhoz való hűség előnyös eszköze. Figyelmesen követve anyja küldetését, aki húsz évszázadon át tanításával és szentségeivel táplálta gyermekeit, a Testvérület gyermeki odaadással szenteli magát a teljes hagyomány megőrzésének és védelmének, és minden eszközt megragad, hogy páratlan szabadságban hű maradjon ehhez az örökséghez.

Lefebvre érsek úr kifejezésével élve a Testvérület csupán „a katolikus Egyház műve, amely továbbra is átadja a tanítást”; szerepe egy „levélhordó postásé”. És semmit sem kíván jobban, mint hogy minden katolikus lelkipásztor csatlakozzon hozzá ebben a kötelességben.

12. Térjünk vissza a Pápához. Reálisnak tartja, hogy a Szentatya elfogadja, vagy legalábbis eltűri, hogy a Testvérület pápai mandátum nélkül szenteljen püspököket?

Egy pápa elsősorban atya. Mint ilyen, képes felismerni egy helyes szándékot, egy őszinte akaratot az Egyház szolgálatára, és főként egy valódi lelkiismereti kérdést egy kivételes helyzetben. Ezek objektív elemek, és mindenki, aki ismeri a Testvérületet, felismerheti őket, még ha nem is feltétlenül osztja álláspontját.

13. Ez elméletben érthető. De gondolja-e konkrétan, hogy Róma eltűrne egy ilyen döntést a Testvérület részéről?

A jövő a Szentatya és természetesen a Gondviselés kezében van. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a Szentszék néha képes bizonyos pragmatizmusra, sőt meglepő rugalmasságra, amikor meg van győződve arról, hogy a lelkek javáért cselekszik.

Vegyük a jelenleg nagyon aktuális példát a kínai kormánnyal való kapcsolatokról. Annak ellenére, hogy valódi szakadás van a kínai hazafias Egyházzal; annak ellenére, hogy megszakítás nélküli üldözés éri a Rómához hűséges földalatti Egyházat; annak ellenére, hogy a kínai kormány rendszeresen megújítja és megszegi az egyezményeket: 2023-ban Ferenc pápa utólag jóváhagyta a sanghaji püspök kínai hatóságok általi kinevezését. Újabban pedig XIV. Leó pápa maga is elfogadta utólagosan a hszincsiangi püspök kinevezését, akit ugyanígy neveztek ki az apostoli szék üresedése idején, miközben a Rómához hű püspök, akit többször bebörtönöztek, még mindig hivatalban volt. Mindkét esetben nyilvánvalóan kormánybarát prelátusokról van szó, akiket Peking egyoldalúan nevezett ki azzal a céllal, hogy ellenőrzése alatt tartsa a Katolikus Egyházat Kínában. Ne feledjük: nem két egyszerű segédpüspökről van szó, hanem megyéspüspökökről, azaz saját egyházmegyéjük (vagy prefektúrájuk) rendes pásztorairól, akik joghatósággal rendelkeznek a helyi papok és hívek felett. Rómában nagyon jól tudják, milyen céllal választották és kényszerítették ki ezeket a pásztorokat egyoldalúan.

„A Szent X. Piusz Papi Testvérület nem másra törekszik, mint a lelkek és a papság javára, amelynek célja az ő megszentelésük.”

A Testvérület esete egészen más: számunkra természetesen nem arról van szó, hogy egy kommunista vagy anti-keresztény hatalmat támogassunk, hanem kizárólag arról, hogy megőrizzük Krisztus Király jogait és az Egyház Hagyományát egy általános válság és zűrzavar idején, amikor ezek súlyosan veszélybe kerültek. A szándékok és célok nyilvánvalóan nem ugyanazok. A Pápa tudja ezt. Továbbá a Szentatya pontosan tudja, hogy a Testvérület semmilyen módon nem kíván püspökeinek bármiféle joghatóságot adni, ami egy párhuzamos Egyház létrehozásával lenne egyenértékű.

Őszintén szólva nem látom, miért félhetne a Pápa nagyobb veszélytől a lelkekre nézve a Testvérület részéről, mint Peking kormánya részéről.

14. Gondolja-e, hogy a hagyományos mise tekintetében a lelkek szükséghelyzete ma is olyan súlyos, mint 1988-ban volt? A Szent V. Piusz miséjének engedélyezése és korlátozása után, - XVI. Benedek 2007-es engedélye, - Ferenc 2021-es korlátozása után - milyen irányba tartunk az új Pápával?

Tudomásom szerint XIV. Leó pápa bizonyos diszkréciót tanúsít a témában, amely nagy várakozást kelt a konzervatív körökben. De nemrég nyilvánosságra került egy Roche bíboros által írt szöveg a liturgiáról, amelyet eredetileg a múlt havi konzisztóriumon részt vevő bíborosoknak szántak. És nincs okunk kételkedni abban, hogy ez nagy vonalakban megfelel a Pápa által kívánt iránynak. Ez egy nagyon világos szöveg, és főként logikus és koherens, csak sajnos egy hamis premisszára épül.

Konkrétan ez a szöveg, teljes folytonosságban van a Traditionis custodes-szel, elítéli XVI. Benedek liturgikus lépéseit. Őszerinte a régi rítus és az új rítus nagyjából egyenértékű formák, amelyek mindenesetre ugyanazt a hitet és ugyanazt az egyháztant fejezik ki, és ezért kölcsönösen gazdagíthatják egymást. Az Egyház egysége iránt aggódva XVI. Benedek ezért szívén viselte a két rítus együttélésének előmozdítását, és 2007-ben kiadta a Summorum Pontificum motu propriót. Ez sok ember számára gondviselésszerű volt a régi mise újrafelfedezésében, de hosszabb távon az új rítus megkérdőjelezésének mozgalmát is elindította. Ez a mozgás már problematikusnak tűnt, és a Traditionis custodes 2021-ben megpróbálta megfékezni.

Ferenchez hűen Roche bíboros szintén az Egyház egységét hirdeti, de teljesen ellentétes elképzeléssel és eszközökkel, mint XVI. Benedek: miközben fenntartja a folytonosság állítását az egyik rítustól a másikig a reformon keresztül, határozottan ellenzi együttélésüket. Ebben az Egyház egységének veszélyeztetését látja, amelyet úgy kell leküzdeni, hogy visszatérünk egy valódi liturgikus közösséghez: „Az Egyház elsődleges java, az egység, nem a megosztottság „befagyasztásával” érhető el, hanem azzal, hogy mindannyian abban osztozunk, ami osztható.” Az Egyháznak „csak egy rítusa lehet”, amely teljes összhangban van a Hagyomány igazi értelmével.

Ez egy igaz és koherens elv, mert az Egyháznak egyetlen hite és egyetlen egyháztana lévén csak egyetlen liturgiája lehet, amely megfelelően kifejezi azokat… De rosszul alkalmazott elv, mivel a zsinat utáni új egyháztannal összhangban Roche bíboros változónak tekinti a Hagyományt, és az új rítust tekinti annak egyedüli élő kifejeződésének korunkban. A tridenti rítus értéke ezért csak elavultnak tekinthető, és használata legfeljebb „engedmény”, „semmiképpen sem támogatandó”.

Tehát az, hogy jelenleg „megosztottság” és ellentét van a két rítus között, most már egyre világosabb.

De ne tévesszen meg minket: az egyetlen liturgia, amely a hagyományos felfogást Egyházról, keresztény életről és katolikus papságról megfelelő, változatlan és nem evolúciós módon fejezi ki, az az örök idők liturgiája. Ezen a ponton a Szentszék ellenkezése jelenleg kibékíthetetlenebbnek tűnik, mint valaha.

15. Roche bíboros mégis őszintén elismeri, hogy még mindig vannak bizonyos problémák a liturgikus reform megvalósításában. Gondolja-e, hogy ez vezethet a reform korlátainak felismeréséhez?

Érdekes látni, hogy hatvan év után még újból bevallanak egy valódi nehézséget a liturgikus reform alkalmazásában, amelynek gazdagságát fel kellene fedezni: ez egy refrén, amit mindig hallunk, valahányszor erről a témáról beszélnek, és Roche bíboros szövege sem kerüli ki. De ahelyett, hogy őszintén belátnák az új mise belső hiányosságait, és így a reform általános kudarcát, ahelyett, hogy szembesülnének azzal a ténnyel, hogy a templomok kiürülnek, és a hivatások elfogynak, ahelyett, hogy megkérdeznék, miért vonz továbbra is annyi lelket a tridenti rítus… Roche bíboros egyetlen megoldásnak az elkötelezett hívek és papnövendékek sürgős előzetes átképzését tartja.

Anélkül, hogy észrevenné, egy ördögi körbe lép: hiszen maga a liturgia az, amelynek a lelkeket formálnia kellene. Majdnem kétezer éven át a lelkek – gyakran írástudatlanok – éppen a liturgiával épültek és szentelődtek meg, előzetes képzés nélkül. Nem felismerni a Novus Ordo belső képtelenségét arra, hogy lelkeket építsen, és mégis jobb képzést követelni, számomra a gyógyíthatatlan vakság jele. Valóban döbbenetes paradoxonokhoz jutunk: a reformot azért akarták, hogy elősegítse a hívek részvételét; mégis a hívek tömegesen elhagyták az Egyházat, mert ez az ízetlen liturgia nem tudta táplálni őket; és ennek semmi köze nem lenne magához a reformhoz!

16. Ma sok országban a Testvérületen kívüli csoportok még mindig használhatják az 1962-es misekönyvet. 1988-ban ilyen lehetőségek szinte nem is léteztek. Nem lenne ez elegendő alternatíva egyelőre, ami miatt az új püspökszentelések korai lépésnek tűnnének?

Azt a kérdést kell feltennünk magunknak: ezek a lehetőségek megfelelnek-e annak, amire az Egyháznak és a lelkeknek szüksége van? Elégségesen válaszolnak-e a lelkek szükségleteire? Tagadhatatlan, hogy ott, ahol a hagyományos misét mutatják be, az Egyház valódi rítusa sugárzik, azzal a mély szentségérzettel, amit az új rítusban nem találunk meg. De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a keretet, amelyben ezek a szertartások zajlanak. Ez a keret – függetlenül az egyesek jó szándékától – különösen a Traditionis Custodes óta, és Roche bíboros megerősítése nyomán, világos: ez egy olyan Egyházé, amelynek egyetlen „normális”, hivatalos rítusa VI. Pál rítusa. A régi rítus ünneplése tehát rendkívüliszabályozás alatt történik: ennek a rítusnak a hívei kegyből, nem kötelező jóindulatból kapnak engedélyeket, amelyek lehetővé teszik számukra annak ünneplését, de ezek az engedélyek a zsinat utáni új egyháztan logikájába illeszkednek, és feltételezik, hogy az új liturgia marad a hívek jámborságának mércéje és az Egyház életének hiteles kifejezése.

17. Miért mondja, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a kivételes keretet? Nem történik-e mégis jó? Milyen konkrét következményeket kell sajnálni?

Ebből a helyzetből legalább három káros következmény fakad. Az azonnali: egy mély strukturális törékenység. Azok a papok és hívek, akik bizonyos kiváltságokat élveznek a tridenti liturgia használatára, a holnap miatti állandó szorongásban élnek: a kiváltság nem jog. Amíg a tekintély tűri őket, zavartalanul folytathatják vallási gyakorlatukat. De amint a tekintély bizonyos követelményeket támaszt, feltételeket szab, vagy hirtelen visszavonja az engedélyeket valamilyen okból, a papok és hívek azonnal konfliktushelyzetbe kerülnek, minden hatékony lehetőség nélkül arra, hogy megvédjék a hagyományos segítő eszközöket, amelyekre a híveknek joguk van. Hogyan kerülhetők el tartósan az ilyen lelkiismereti kérdések, amikor két összeegyeztethetetlen Egyház-felfogás – két összeegyeztethetetlen liturgia – között az egyik hivatalos jogállással bír, a másik csupán megtűrt?

Másodszor – és ez talán még súlyosabb – eme csoportok tridenti liturgia iránti ragaszkodásának okát már nem értik, ami súlyosan veszélyezteti az Egyház Hagyományának nyilvános jogait, és így a lelkek javát. Ha a régi mise elfogadja, hogy az új mise az egész Egyházban ünnepelve van, és ha maga számára csupán egy különleges kiváltságot kér, amely egy személyes preferenciához vagy saját karizmához kötődik, akkor hogyan érthető meg, hogy ez a régi mise visszavonhatatlanul ellentétes az új misével, hogy az egész Egyház egyetlen igazi liturgiája marad, és hogy senkit sem lehet megakadályozni annak ünneplésében? Hogyan tudható meg, hogy VI. Pál miséjét nem lehet elfogadni, mert az jelentős eltávolodást jelent a katolikus szentmise teológiájától, és senkit sem lehet kényszeríteni annak bemutatására? És hogyan vezetik hatékonyan el a lelkeket ettől a mérgezett liturgiától, hogy a katolikus liturgia tiszta forrásainál ihassanak?

„A Testvérület egyszerű és világos – olyan körülmények között, amelyeket nem maga választott – a legkedvezőbb eszköz arra, hogy hűséges maradjon az Egyházhoz.”

Végül egy távolabbi következmény, amely a két előzőből fakad: a törékeny stabilitás megőrzéséért sok pásztor kényszerűen hallgat, amikor bizonyos botrányos tanítások ellen kellene felemelni a szavát, amelyek megrontják a hitet vagy az erkölcsöt. A hibák szükséges leleplezése – amelyet éppen a lelkek java követel, akiket ez a mérgezett táplálék fenyeget – megbénul, elmarad. Magánban még szólnak egyről-másról, ha még képesek felismerni egy-egy tévedés káros voltát, de ez már csak félénk suttogás, amelyben az igazság nehezen tud szabadon kifejezésre jutni… különösen akkor, ha hallgatólagosan elfogadott elvekről van szó. Ezekben a híveket nem világosítják fel többé, megfosztják őket a tanítás kenyerétől, pedig ők éheznek rá: idővel ez fokozatosan megváltoztatja a mentalitást, és lassan az Egyház életét érintő különböző reformok általános, tudattalan elfogadásához vezet. Ezekkel a hívekkel szemben is felelősséget érez a Testvérület, hogy tanítsa és ne hagyja el őket.

Nem arról van szó, hogy vádaskodjunk vagy bárkit is elítéljünk, hanem arról, hogy használjuk a szemünket és megállapítsuk a tényeket. Sajnos kénytelenek vagyunk felismerni, hogy amíg a hagyományos liturgia használata legalább hallgatólagosan a zsinati reformok elfogadásától függ, addig az ilyen csoportok nem jelenthetnek megfelelő választ az Egyház és a lelkek mély szükségleteire. Ellenkezőleg, ahogy korábban már mondtuk: ma a katolikusoknak olyan igazságot kell kínálni, amely nem tesz engedményeket, nem feltételekhez kötött, és olyan eszközökkel, amelyekkel mindezt teljesen megélhetik, a lelkek üdvösségére és az egész Egyház szolgálatára.

18. Ennek ellenére nem gondolja, hogy Róma a jövőben nagylelkűbb lehet a hagyományos mise iránt?

Nem kizárt, hogy Róma a jövőben nyitottabb hozzáállást fog tanúsítani, ahogy ez már 1988-ban is megtörtént hasonló körülmények között, amikor a régi misekönyvet bizonyos csoportoknak adták oda, hogy megpróbálják elterelni a híveket a Testvérülettől. Ha ez megismétlődne, az nagyon politikai és nagyon kevéssé tanbeli lépés lenne: a tridenti misekönyvet kizárólag Isten felségének imádására és a hit táplálására szánták; nem szabadna a megnyugtatás eszközeként használni.

Mindazonáltal a nagyobb vagy kisebb jóindulat sem változtatna a fent leírt keret mérgező jellegén, és így nem módosítaná lényegesen a helyzetet.

Egyébként a forgatókönyv valójában bonyolultabb: Ferenc pápa és Roche bíboros jól látta, hogy a hagyományos misekönyv használatának kiterjesztése elkerülhetetlenül a liturgikus reform és a Zsinat megkérdőjelezését indítja el – olyan mértékben, amely zavaró és főként ellenőrizhetetlen. Nehéz megjósolni, mi fog történni, de a politikai logikákba való bezárkózás veszélye valós.

19. Mit szeretne üzenni a híveknek és a Testvérület tagjainak?

Azt szeretném mondani nekik, hogy a jelen pillanat elsősorban az ima, a szívek, lelkek és értelem előkészítésének ideje, hogy felkészüljünk arra a kegyelemre, amelyet ezek a szentelések jelentenek az egész Egyház számára. Mindezt csendben, békében és a Gondviselésbe vetett bizalommal, amely soha nem hagyta el a Testvérületet, és most sem fogja elhagyni.

20. Még mindig reméli, hogy találkozhat a Pápával?

Igen, természetesen! Rendkívül fontosnak tartom, hogy személyesen beszélhessek a Szentatyával, és sok olyan dolgot szívesen megosztanék vele, amit levélben nem tudtam megírni. Sajnos a Fernández bíboros által adott válasz nem irányoz elő audienciát a Pápával. Ellenben új szankciókat helyezett kilátásba.

21. Mit fog tenni a Testvérület, ha a Szentszék úgy dönt, hogy elítéli?

Először ilyen körülmények között az esetleges kánoni büntetéseknek semmilyen valós hatásuk nem lenne.

Mindazonáltal, ha ezeket mégis kimondanák, a Testvérület kétségtelenül keserűség nélkül fogadná el ezt az új szenvedést, ahogyan a múltbeli szenvedéseket is elfogadta, és őszintén felajánlaná az Egyház javára. A Testvérület az Egyházért dolgozik. És nem kételkedik abban, hogy ha ilyen helyzet állna elő, az csak átmeneti lehet; mert az Egyház isteni, és Urunk soha nem hagyja el.

A Testvérület tehát továbbra is a legjobb tudása szerint fog dolgozni a katolikus Hagyományhoz való hűségben, és alázatosan szolgálja az Egyházat a lelkek szükségleteire válaszolva. Továbbra is gyermeki szeretettel fog imádkozni aPápáért, ahogyan mindig is tette, várva azt a napot, amikor ezek az esetleges igazságtalan szankciók – ahogyan 2009-ben történt – megszűnnek. Biztosak vagyunk benne, hogy egy napon a római hatóságok hálásan fogják elismerni, hogy ezek a püspöki felszentelések gondviselésszerűen hozzájárultak a hit megőrzéséhez, Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek üdvösségére.

Interjú, Flavigny-sur-Ozerain, 2026. február 2-án

Gyertyaszentelő Boldogasszony napján