Interjú: Van-e tisztítótűz?

Interjú: Van-e tisztítótűz?

Novemberben az Egyház arra hív bennünket, hogy imádkozzunk az elhunytakért. Miután megünnepeltük a mennyország valamennyi szentjét, együttérzéssel fordulunk a tisztítótűzben szenvedő lelkek felé. De mit tudunk a tisztítótűzről? Létezik-e, hol található, és mi történik ott?

Köszönjük Louis-Marie Carlhian atyának, a Szent X. Piusz Papi Testvérület papjának, hogy válaszolt kérdéseinkre.

A tisztítótűz csupán a középkori teológusok elmélete?

Ez az ortodox szakadárok és a racionalisták klasszikus ellenvetése. A tisztítótűz létezése azonban hitdogma, amelyet az Egyház kezdettől fogva vallott, és amelynek nyomait megtaláljuk a Szentírásban is.

A Szentírás valóban említ az elhunytakért végzett imádságokat. Ha az elhunytak a mennyben vannak, nincs szükség arra, hogy értük imádkozzunk. Ha pedig a pokolban vannak, az értük mondott ima nem segíthet rajtuk, mivel állapotuk végleges. Az értük végzett imádságok és áldozatok gyakorlata tehát önmagában is elegendő jelzés arra, hogy létezik egy, a menny és a földi élet közötti állapot, amelyből imádságok segítségével lehet megszabadulni. Ezt a tanítást a lyoni, a firenzei és a trienti zsinat határozta meg.

Szerepel a tisztítótűz a Szentírásban?

A Makkabeusok második könyve elbeszéli, hogy a szírek ellen vívott egyik csata másnapján Makkabeus Júdás a harcban elesett katonái ruhája alatt Jamnia kifosztásából származó bálványképeket talált. Ez megsértette Mózes törvényét, és Júdás e férfiak halálát Isten büntetésének tekintette:

„Ezért valamennyien áldották az Úr igazságos ítéletét, aki napvilágra hozta az elrejtett dolgokat. Imádságra tértek tehát, és könyörögtek, hogy az elkövetett vétek feledésbe merüljön. A vitéz Júdás pedig arra intette a népet, hogy őrizkedjék a bűntől, hiszen saját szemükkel látták, mi történt az elesettek bűnei miatt. Miután pedig pénzt gyűjtött, tizenkétezer ezüstdrachmát küldött Jeruzsálembe, hogy áldozatot mutassanak be a halottak bűneiért. Jól és vallásos lélekkel cselekedett, mert a feltámadásra gondolt. Ha ugyanis nem remélte volna, hogy az elesettek feltámadnak, fölösleges és hiábavaló dolognak tűnt volna a halottakért imádkozni. Ő azonban arra gondolt, hogy azokra, akik jámborságban hunytak el, igen nagy kegyelem vár. Szent és üdvös gondolat tehát a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől.”
(2Mak 12,41–46)

Az Újszövetség sehol sem állítja kifejezetten a tisztítótűz létezését. Több helyen is utal azonban egy olyan tisztulási állapotra, amely nem azonos a pokollal:

„Aki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik; aki azonban a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ezen a világon, sem az eljövendőben.”
(Mt 12,31–32)

Hittek az első keresztények a tisztítótűzben?

Az első keresztények a vértanúk sírjai körül ünnepelték a szent misztériumokat. Már igen korán imádkoztak azokért is, akik nem voltak vértanúk, és ezért esetleg még közbenjáró segítségre szorultak.

A Kr. u. 160 körül keletkezett Acta Joannis például arról számol be, hogy Szent János egy sírnál imádkozik, és egy keresztény halála után a harmadik napon elvégzi a fractio panist, vagyis a kenyértörést. Szent Ágoston általánosan elterjedt gyakorlatnak tekinti ezt a szokást, Damaszkuszi Szent János az apostolokra vezeti vissza a hagyományt, és Dionüsziosz is tanúsítja, hogy imádkoznak az elhunytakért.

Itt alkalmazható a teológiai alapelv: lex orandi, lex credendi – az imádság törvénye a hit törvénye. Az imádság ugyanis biztos tanúsága az egész Egyház közös hitének.

Hol található a tisztítótűz?

Sem a Szentírás, sem a Hagyomány nem ad erről pontos felvilágosítást.

Az „alvilágról” szokás beszélni: az ennek megfelelő latin kifejezés az alsó, föld alatti helyeket jelöli, ahová a pogány hitvilág a túlvilágot helyezte. A keresztény hagyomány átveszi ezt a kifejezést, hogy szembeállítsa a fent lévő mennyet a lent lévő alvilággal.

Ezen belül több különböző helyet különböztet meg: a kárhozottak poklát, a keresztség nélkül meghalt gyermekek limbusát, az ősatyák limbusát és a tisztítótüzet. De vajon a szó szoros értelmében vett helyekről van-e szó, amikor az ott lévő emberek lelke már elvált a testétől?

A teológia e tekintetben óvatosan hallgat, és arra figyelmeztet, hogy a válasz nem befolyásolja üdvösségünket.

Ha a mi Urunk túláradó érdemei által megváltást nyertünk, mi értelme van egy további megtisztulásnak?

A mi Urunk által a kereszten felajánlott elégtétel természetesen több mint elegendő valamennyi bűnünk megváltására. A bűnben azonban két szempontot kell megkülönböztetnünk: egyrészt a Teremtő iránti engedetlenséget, másrészt a teremtményi javakhoz való bűnös ragaszkodást.

Míg az elsőt Urunk érdemei alapján a bűnbánat és a gyónás teljesen megszünteti, a második rendezéséhez saját közreműködésünk is szükséges. Isten így teszi lehetővé, hogy saját üdvösségünk munkájában részt vegyünk.

Nem ezt mondja-e Szent Pál is: „Kiegészítem testemben, ami hiányzik Jézus Krisztus szenvedéséből”?

Más szóval: még vezekelnünk kell a földi dolgokhoz való ragaszkodásunkért, amely akadályozza, hogy Isten egészen uralkodjék lelkünkön. Miután megszabadultunk az Isten szeretetével összeegyeztethetetlen súlyos vétkektől, lelkünkben még maradhatnak eltávolítandó tökéletlenségek: meg nem gyónt bocsánatos bűnök, a meggyónt halálos bűnök után fennmaradó ideig tartó büntetések, valamint a nem teljesen leküzdött rossz szokások maradványai.

A teológia szívesen hasonlítja ezt a tisztulást olyan tűzhöz, amely nem a tömör anyagot emészti el, hanem a lélekben megmaradt „szalmát” és „salakot” pusztítja el. Ez az engesztelés vagy itt a földön, jó cselekedetek által történik meg, vagy a tisztítótűzben.

Hozzátehetjük: nem volna Istenhez illő, ha minden lelket vagy szentként, vagy kárhozottként kezelne. Ésszerű tehát, hogy létezik egy közbülső állapot azok számára, akik még nem vezekeltek valamennyi bűnükért. Még egyes pogány népek is elismerték, hogy a halál után létezik időleges büntetés.

Miben állnak a tisztítótűz büntetései? Nagyon súlyosak?

„A tisztítótűzben kétféle büntetés van: a megfosztottság büntetése, vagyis Isten látásának késleltetése; és az érzéki büntetés, vagyis a tűz által okozott gyötrelem. Mindkettő legkisebb foka is felülmúlja a legnagyobb büntetést, amelyet itt a földön el lehet szenvedni.”
Aquinói Szent Tamás: Summa theologica, III. rész, 70. kérdés, 3. szakasz.

Az ebből az életből távozó lélek heves vágyat érez az Istennel való egyesülésre, mert többé nem korlátozza a test, és feltárul előtte a mennyei boldogság mérhetetlen nagysága. Az Isten látásától való megfosztottság ezért rettenetes gyötrelmet jelent számára, amelyet csupán annak bizonyossága enyhít, hogy egyszer véget ér.

Az érzéki büntetés pedig közvetlenül érinti a lelket abban az érzékelőképességben, amellyel a testet is felruházza, ezért annál hevesebben érezteti hatását.

A tisztítótűz büntetései azonban egészen mások, mint a pokolé: céljuk a lelkek megtisztítása, nem pusztán megbüntetésük. A tisztítótűzben lévő lelkek – a kárhozottakkal ellentétben – birtokolják a remény és a szeretet erényét. Ezért erősen vágyakoznak az Istennel való egyesülésre, és a rájuk rótt vezeklést az üdvösségre jutás eszközeként fogadják el.

Mivel ezt a büntetést Isten szabja ki rájuk, nem olyan szabadon választott vállalásról van szó, amely által érdemeket szerezhetnének. A szeretet nem növekszik bennük, ám ahogy egyre fogynak a teljes kibontakozását gátló akadályok, egyre erősebben tapasztalják meg azt, amint közelednek az üdvösség teljességéhez.

Kell-e segítenünk a tisztítótűzben szenvedő lelkeken? Hogyan tehetjük ezt?

Kötelességünk segíteni azokon az elhunytakon, akik a mennybe jutásra várnak:

• Ez a felebaráti szeretet cselekedete, amely Isten által szeretett lelkek javát szolgálja.
• Ezek a lelkek imádkozhatnak értünk, miután beléptek a mennyországba.
• Olykor mi is felelősek vagyunk azokért a bűnökért, amelyeket az elhunytak földi életükben elkövettek.
• Különösen kötelességünk imádkozni hozzátartozóinkért és családtagjainkért.

Az Egyház kezdettől fogva a legnyomatékosabb és leghivatalosabb módon könyörög az elhunytak lelkeiért. A szentmise kánonjában az elhunytakról való megemlékezés, a Memento mindennap arra indít bennünket, hogy azért imádkozzunk: eljuthassanak „az enyhülés, a világosság és a béke helyére”.

Ezért a szentmise az első és leghatékonyabb eszköz szenvedéseik enyhítésére: mutattassuk be értük a szentmiseáldozatot, vagy ajánljuk fel értük szentáldozásunkat.

Az Egyház a búcsúk kincstárát is megnyitja számukra. Végül felajánlhatjuk értük a keresztény élet nagy cselekedeteit: az imádságot, a böjtöt és az alamizsnálkodást. Ezeket az elhunytakért végzett közbenjáró segítségeket nevezzük suffragiumoknak.

Ennek alapja, hogy e lelkek a szentek közössége révén kapcsolatban állnak velünk: a szeretet által a mi Urunkban egyesülünk velük. Ahogyan egy test tagjai segíthetik egymást, úgy az Egyház tagjai is részesíthetik egymást érdemeik gyümölcseiben.

Kérhetünk-e kegyelmeket a tisztítótűzben lévő lelkektől?

Mint már említettük, ezek a lelkek a szeretet által kapcsolatban állnak velünk, és imádkozhatnak értünk. Isten irgalmában tudtukra adhatja az értük mondott imádságokat vagy hozzátartozóik szükségleteit. Miután pedig a mennyországba jutottak, bizonyosan tudomásuk van ezekről.

Érdemeket azonban már nem szerezhetnek. Amint Szent Tamás figyelmeztet, olyan állapotban vannak, amelyben inkább nekik van szükségük a mi imádságainkra, mintsem hogy ők imádkozzanak értünk.

Hozzátehetjük azt is, hogy az Egyház sohasem intéz hozzájuk liturgikus imádságot. Lehetséges tehát hozzájuk imádkozni, de nem tulajdoníthatunk nekik nagyobb közbenjáró erőt, mint a mennyország szentjeinek!

Hogyan kerülhetjük el a tisztítótüzet?

Minden kereszténynek törekednie kell arra, hogy elkerülje a tisztítótüzet, nem csupán a büntetések elkerülése végett, hanem azért is, hogy teljesítse Isten akaratát:

„Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.”

Ez úgy lehetséges, hogy még a legkisebb vétkektől is őrizkedünk, és vezekléssel engesztelünk azokért a bűnökért, amelyekre már bocsánatot nyertünk.

 

Forrás: DISTRICT DE BELGIQUE - PAYS-BAS - 2023