Hosszú életem rövid története III. rész

3. fejezet

Hamarosan szerzetes és misszionárius

Folytatom tehát a történetet… Káplán voltam Lille egyik külvárosi plébániáján, Marais de Lomme-ban, egy plébános és egy első káplán mellett. Az ott töltött 1930–1931-es év folyamán természetesen gyakran kaptam leveleket bátyámtól, aki akkor már Gabonban volt misszionárius. Leírta saját munkáját és rendtársai tevékenységét. Túl voltak terhelve; nem volt elég misszionárius. Ezért sürgetett: „Miért nem akarsz eljönni? Hiszen végül is elegendő pap van a lille-i egyházmegyében.” Ez a mondat bizonyos mértékig egybevágott azzal, amit a plébános mondott nekem, amikor megérkeztem: „Tudja, szívélyesen fogadom, természetesen örömmel, de nincs szükségem második káplánra.”

Bátyám sürgető kérései ellenére sem éreztem vonzalmat a missziók iránt. Nem tudom, miért… Nem, nem arra születtem, hogy távoli vidékeken legyek misszionárius; ez nem vonzott. Amint már mondtam, szívesebben lettem volna plébános vagy káplán egy faluban, ahol mindenkit megismerhetek, és jót tehetek az emberekkel. De az őserdőt járni, bennszülöttek között élni, új nyelveket tanulni, egyszóval egy egészen idegen, teljesen más világban lenni – úgy éreztem, mindez meghaladná az erőmet. Nem nekem való. Valóban nem vonzott ez az élet. Ám mivel újra meg újra hallottam bátyám hívását, lassanként értelmi megfontolásból született meg bennem a missziós hivatás. Így gondolkodtam: „Nos, ha itt nem vagyok feltétlenül nélkülözhetetlen, ott pedig valóban nagy a munkaerőhiány, miért ne? Miért ne mennék el?”

Így a tanév végén írtam Liénart bíborosnak, majd a Szentlélek Atyái kongregációjának is. Megírtam, hogy ha a bíboros engedélyezi az egyházmegye elhagyását, szívesen belépnék a Szentlélek Atyáinak kongregációjába, hogy misszionárius legyek. A bíboros kedvező választ adott: „Ó, természetesen mindig sajnáljuk, ha valamelyik papunk eltávozik, de ha valóban úgy gondolja, hogy hasznára lehet a missziónak, nem tagadhatjuk meg ezt a kérését.”

A noviciátusban

A Szentlélek Atyái természetesen örültek, hogy egy egyházmegyés papot fogadhatnak, hiszen a képzéséről már nem kellett gondoskodniuk. Igaz, a római Francia Szemináriumban a növendékük voltam, de nem a kongregációjuk, hanem a lille-i egyházmegye számára készültem. Képzésemhez tehát különösebben nem járultak hozzá. Így természetesen örömmel fogadtak.

Beléptem az orly-i noviciátusba, egészen közel a mai repülőtérhez. A Szentlélek Atyáinak ott volt egy birtokuk a noviciátus céljára. Hárman voltunk papok, mindannyian a Francia Szeminárium egykori növendékei. Egyikünk Laurent atya volt. A szemináriumban barátok voltunk, nem sejtve, hogy a Gondviselés egy napon ugyanabba a noviciátusba vezet bennünket. Ismét a Gondviselés! Itt még mélyebb barátság szövődött közöttünk, mivel mindketten a Szentlélek Atyái lettünk. Ott volt Wolff atya is, aki később Madagaszkáron, a diégo-suarezi egyházmegyében lett püspök. Tehát három pap volt mintegy nyolcvan novícius között – és ez csak Franciaországban! Igen nagy szám. Ha az ember ilyen számokra gondol, felteszi magának a kérdést, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, hiszen ma már semmi sincs ebből.

Faure atya volt a novíciusmester, Desmats atya pedig a gyóntató. Mindketten igen jó szentlélek atyák voltak. Egy évet töltöttünk a noviciátusban. Hideg év volt, Istenem, Istenem! Hogy lehet a novíciusokat ennyit szenvedni hagyni? Hihetetlen! Nem tudom, különösen hideg év volt-e; bizonyára igen. A szobákban mindenesetre nem volt fűtés, csak a társalgót fűtötték, és akkoriban folyóvíz sem volt. Mosdótálakkal kellett vizet hordanunk, mert a folyosó végén mindössze egyetlen vízcsap volt. A víz pedig megfagyott a tálakban. Reggel fel kellett törnünk a jeget, hogy egy kicsit megmosakodhassunk… Négy, öt, hat gyapjútakarót vettünk magunkra. Nehezek voltak, de mégsem melegítettek. Ugyanúgy fáztunk tovább. Ó, szörnyű volt! Nem tudom, miért nem haltam meg a hidegtől!

És mindehhez még olvasásra adták nekünk Rodríguez jezsuita atya négykötetes könyvét, A keresztény tökéletességet. Már az ujjainkat sem éreztük, amelyekkel a könyvet tartanunk kellett, és fel-alá járkáltunk olvasás közben. Ó, ilyen volt a noviciátus!

Fogadalomtétel és első kinevezés

A noviciátus befejezése után, 1932. szeptember 8-án, a Boldogságos Szűz Mária születésének ünnepén letettem szerzetesi fogadalmamat. Ezután Gabonba helyeztek. Máshová is kinevezhettek volna, de végül is a bátyám volt az, aki erre indított… Tardy püspök, Gabon püspöke, meglátogatott a noviciátusban, és azt mondta:

„Ugye tudja, hogy hozzánk jön?”

Én így feleltem:

„Nem tudom, ez a rendfőnöktől függ.”

„De igen, igen, biztos vagyok benne, egészen biztos! Mindenekelőtt nehogy visszautasítsa! A bátyja már ott van, követnie kell őt.”

Azt válaszoltam: „Ha az általános elöljáró beleegyezik, elmegyek önökhöz.”

Erre hozzátette:

„És mivel már Rómában tanult, tanár lesz a szemináriumban.”

Na, ez… ez ijesztett meg a legjobban. Ó, nem! Ez lehetetlen! Szeretem a lelkipásztorkodást, szeretem a papi szolgálatot, és úgy éreztem, arra meglehetősen alkalmas vagyok. De tanárnak lenni… ó, nem, nem, nem! Szemináriumi tanárnak? Nem!

Azt mondtam neki:

„Tudja, én nem vagyok tehetségesebb másoknál! Ne gondolja, hogy attól jobb tanár leszek, mert Rómában tanultam.”

De ő csak hajtogatta: „De igen, de igen, de igen!”

 

Gabonban: tanár és szemináriumi rektor

Az általános elöljáró tehát Gabonba nevezett ki; az indulást októberre tűzték ki. Mivel akkoriban még nem volt repülőjárat, hajóra szálltam. A hajó akkor két hét alatt jutott el Gabonba. Elbúcsúztam szüleimtől, és 1932 októberében elindultam. Édesanyámat egyébként többé nem láthattam viszont, mert 1938-ban meghalt. Nem találkozhattam vele többé: halálakor még mindig odalent voltam.

A szemináriumba kerültem, amelynek Fauret atya¹ volt a vezetője. Két évvel később Tardy püspök rektorrá nevezett ki. Segítőtársam Berger atya volt, aki sajnos már meghalt. Így rám hárult mindezeknek a fiatal szeminaristáknak a nevelése; egyáltalán nem volt könnyű feladat minden órát megtartani. A tizenöt szeminaristából álló csoport mellett még tizenöt diák volt a kisszemináriumban. Hogyan lehetett mindegyik különböző osztályt tanítani? Az órákat egyszerre kellett ellátni.

Közülük néhányan később püspökök lettek Gabonban. Ndong püspök az én tanítványom volt; később a gaboni Oyem püspöke lett. Félicien Makouaka püspök jelenleg Franceville püspöke, Gabon szélén⁵. Cyriaque Obamba püspök, aki ma is Mouila püspöke, szintén a tanítványom volt Gabonban⁶. Libreville jelenlegi érseke, Anguilé viszont nem volt a tanítványom. Nem kevés, ma is élő pap is nálam tanult. A kisszeminárium diákjai közül egyesek később elhagyták az intézményt; ma már hatvan, hatvanöt, sőt hetven év körül járnak. Némelyikük jól ismert engem, és ez, hála Istennek, megkönnyítette Groche atya gaboni letelepedését. Egészen biztosan nem lehetett volna ott közösséget alapítani, ha bátyám és én korábban nem lettünk volna ott misszionáriusok. A püspökök olyan nyomást gyakoroltak volna, hogy a kormány megtiltotta volna az alapítást. Ezeknek a püspököknek azonban, akik az én tanítványaim voltak, nehéz volt engem elűzniük és háborút indítaniuk ellenem. Bizonyára a jó Isten különleges kegyelme volt tehát, hogy a Szent X. Piusz Papi Testvérület letelepedhetett Gabonban. Nagy vigasztalás számomra arra gondolni, hogy a láng ismét terjed Gabonban Groche atyának és a vele együtt dolgozó atyáknak köszönhetően, akik új életre keltik azt a hagyományt, amelyet mi adtunk át ezeknek a püspököknek. Amit én annak idején értük tettem, azt most folytatjuk; Groche atya folytatja.

 

Betegség, majd az n’djoléi misszió

Hat évet töltöttem tehát a papnevelő intézetben: két évet tanárként és négyet rektorként. A munka nagyon nehéz volt, az éghajlat pedig rettenetes. Sok fiatal misszionárius, akit ebbe az országba küldtek, két-három év után meghalt. Ha az ember kiment a temetőbe, látta misszionáriusaink sírját: meghalt huszonhat évesen, meghalt huszonhét évesen, meghalt huszonnyolc évesen. Az éghajlat nehezen volt elviselhető. Akkoriban nem tudtunk megfelelően védekezni a rovarok és a különféle betegségek ellen: malária, galandféreg, amőbák, bélférgek, cecelégy (álomkór) – borzalmas volt. Ezenkívül ott volt még a feketevíz-láz, illetve fekete láz, mert a táplálkozás és a hőség miatt a máj rosszul működött. A bilieuse hématique nevű betegség különösen súlyos volt, és halálos is lehetett. Bátyám két év után már igen sokat szenvedett, én pedig hat év múltán félig holtan feküdtem, és nem tudtam tovább dolgozni. Nem maradt erőm, valóban teljesen kimerültem.

Abban az időben azonban elvileg csak tízévenként lehetett visszatérni Franciaországba. Nekem megengedték, hogy 1939-ben hazatérjek. A szemináriumot viszont korábban, 1938-ban hagytam el, és egy évre az ország belsejében fekvő missziós állomásra mentem.

Ott jobban éreztem magam, de meg kellett tanulnom a helyi nyelvet. Nagyon boldog voltam ezen az n’djoléi állomáson, ahol káplánként dolgoztam Ndong atyával, a későbbi Ndong püspökkel. Jól megértettük egymást, kiválóan együtt tudtunk működni. Ott voltak a castres-i Szeplőtelen Fogantatás kongregációjának nővérei is, akik misszionáriusként dolgoztak. Minden missziós állomásunkon volt iskola… N’djoléban nyolcvan fiú és hatvan-hetven leány tanult. A nővérek a lányokkal foglalkoztak, akik mind bentlakók voltak; mi, atyák pedig a fiúiskolát vezettük. Természetesen missziós utakat is tettünk az őserdőbe.

 

Az 1939-es háború; mozgósítás

1939-ben visszatértem Európába, éppen a háború kitörésekor. A háború az angol-guineai partoknál, Freetown közelében ért bennünket. A hajó parancsnoka értesített engem és Verhille atyát – ifjúkori barátok voltunk. Így szólt hozzánk: „Azt hiszem, háború lesz.” És valóban, a háborút kihirdették. Ekkor visszatértünk Freetown kikötőjébe, hogy elsötétítsük az egész hajót: egyetlen fény sem látszódhatott, nehogy tengeralattjárók megtorpedózzák. Visszatértünk Európába. Dakarban egy ideig várakoztunk, majd konvojban indultunk tovább. Két-három hadihajó kísért öt-hat személyszállító hajót, hogy szükség esetén megvédhesse őket a tengeralattjárók támadásaitól. A háború kitörése óta Mauritánia partjainál már más személyszállító hajókat is elsüllyesztettek.

Akadálytalanul megérkeztünk Bordeaux-ba, de mivel háború volt, behívtak katonának. Egy hónap múlva ismét Afrikába kellett utaznom – ezúttal katonaként! Éppen csak néhány napra láthattam viszont édesapámat és az otthon lévő testvéreimet.

 

Visszatérés Afrikába, leszerelés

Ismét Bordeaux-ba kellett utaznom, és újra hajóra szálltam Dakar felé, ezúttal is hadihajók kíséretében. A hajó ezután továbbment Libreville-be, ahol leszereltek a katonai szolgálatból…

 

Misszió Donguilában

Tardy püspök Donguilába, egy őserdei misszióba helyezett át. Ott azonban háború volt, tudják; ismét behívtak, Csádba küldtek és így tovább. Fölösleges utazások voltak ezek. Végül visszavittek bennünket Gabonba. Sokat kellett szenvednünk amiatt, hogy de Gaulle tábornok angolok által támogatott csapatai bevonultak Gabonba. Velük együtt fegyencek és kommunisták is érkeztek. Szánalmas helyzet volt, rossz példát mutatott a bennszülötteknek, akik látták, hogyan harcolnak egymással a franciák. Igen, siralmas volt. Még Tardy püspököt is bezárták egy de Gaulle tábornok által küldött hajón, és egy ideig fogva tartották a fedélzeten. Tárgyalni kellett a kiszabadításáért, és így tovább. Elképzelhetetlen dolgok történtek, amelyek természetesen megbotránkoztatták a szegény feketéket. Ez nem volt jó példa, és nem könnyítette meg a munkánkat.

 

További missziós állomások

Különböző missziós állomásokra helyeztek. Egy ideig Libreville-ben voltam, azután Donguilában; később Tardy püspök Lambarénéba nevezett ki. Lambarénéban élt a híres Schweitzer doktor, akiről sokat beszéltek. Nagyszerű zenész volt, Bach műveinek kiváló előadója, orvos és protestáns lelkész, aki korábban a strasbourgi protestáns egyetemen tanított. Ott működtette a kórházát, amelyet maga alapított és folyamatosan bővített. Nagyon jó kapcsolatot ápolt a katolikus missziókkal, és nekem is többször alkalmam nyílt találkozni vele.

 

Új kinevezés

Egy napon néhány gyermekkel kirándulást tettem egy kis hajón – motorcsónak volt, amellyel a falvakat látogattuk –, amikor a távolból egy közeledő fatörzscsónakot vettem észre. A gyerekeknek jó a szemük; én még nem ismertem fel. Azt mondták: „Ó, atya, ez a misszió csónakja! A misszióból jön.”

Azt kérdeztem:

„A misszióból? Miért? Mi történt? Miért jönnek? Van valami hír?”

„Ó, igen, tényleg, ez valóban a misszió csónakja.”

És a csónak csakugyan felénk tartott, majd mellénk ért.

„Atya, sürgős levele érkezett, tessék.”

Ó, jaj, jaj! 1945-ben, a háború vége felé helyreálltak az összeköttetések. A levél oka az a bizonyos Laurent atya, Laurent abbé volt, aki velem együtt volt a noviciátusban, és időközben Franciaország tartományfőnöke lett. Mindenáron arra kérte Tardy püspököt, mondjon le rólam, hogy engem nevezhessenek ki a mortaini filozófiai szeminárium elöljárójává. Ó, jaj, jaj! Ó, sírni tudtam volna… Nem akartam többé visszatérni Európába. Édesanyám meghalt, testvéreimről gondoskodtak; testvéreim elhatározták, hogy végleg Gabonban maradnak, és soha többé nem térnek vissza Franciaországba. Ó, elhihetik nekem, hogy ez igen súlyos próbatétel volt: „Most el kell hagynom Gabont!”

Visszatérés Európába

Az életszakaszok egymást követik. Véget ért a gaboni időszak: tizenhárom év missziós szolgálat Gabonban. Most egy rövid európai tartózkodás következett. 1945-ben, a háború végén tehát elhagytam Gabont. Az első katonai repülőgépek, amelyek ismét kapcsolatot teremtettek a gyarmatokkal, kezdetben idős vagy beteg embereket szállítottak, illetve olyanokat, akiknek különösen fontos okuk volt az utazásra. A kongregáció elöljáróinak sikerült elérniük, hogy felszállhassak az egyik első gépre, amely Libreville-ből Franciaország felé indult. Ma hat-hét óra alatt lehet elrepülni Gabonból, akkor még repülővel is három napig tartott az út… Az első megálló Duala volt, a második Kano Észak-Nigériában, a harmadik Algír, majd a negyedik szakasz Algírból Párizsba vezetett. A repülőgépek éjszaka nem repültek; kicsik és igen lassúak voltak. Egy rendtársammal utaztam, aki kissé beteg volt, és így tértünk vissza Franciaországba.

 

Elöljáró a mortaini szemináriumban

Ott természetesen már várt a kinevezésem a mortaini filozófiai szeminárium vezetésére. Ez a Szentlélek Atyáinak skolasztikátusa volt. Mortain igen szép épületegyüttes volt, legalábbis művészeti szempontból: egy 11. századi régi apátság, hasonló a ruffecihez, valamivel kisebb és szűkebb, de ugyancsak nagyon szép. Szép kereszthajói voltak, és az egészet a műemlékvédelmi hatóság állította helyre. Valóban csodálatos épület volt, amelyhez egy másik épületszárny csatlakozott; ez korábban az egyházmegye kisszemináriumának adott otthont. Az épületet időközben más célra használták, a háború alatt sebesülteket és betegeket helyeztek el benne. Később fokozatosan visszaadták a Szentlélek Atyái kongregációjának, és berendezhették benne a filozófiai szemináriumot.

Az intézményben a két filozófiai évfolyamon összesen 110 növendék lakott, tehát évfolyamonként 55. Ez abban az időben óriási és csodálatos szám volt. Bárcsak ma is ennyi lenne! Természetesen tanári kar is működött: filozófiatanárok és valamennyi melléktantárgy oktatói. Én magam a vezetést láttam el, esténként pedig lelki előadásokat tartottam. Ezekből az előadásokból füzetek készültek, amelyeket sokszorosíttattam. Két évet töltöttem ott. Természetesen minden egészen más volt, mint Gabonban. Ám jó, fiatal emberek között lehettem, akik a noviciátusból érkeztek, s így még eltöltötte őket a novíciusi buzgóság. Készen álltak a teológiai szemináriumra, amely Chevilly-Larue-ben, Párizs közelében volt.

 

Forrás: Mons. Marcel Lefebvre: Die kleine Geschichte meiner langen Geschichte, Schwestern der Bruderschaft St. Pius X. 2001.