Tóth Tihamér: Krisztus királyságának eszméje II.
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Csendesen havazó téli délutánon két férfi ment az utcán: egy katolikus tanító és egy szociáldemokrata újságíró. Valami gyűlésre tartottak.
– Maguk, katolikusok – szólt az újságíró – azon keseregnek, hogy mi, szocialisták, állandóan bántjuk a katolikus vallást. Pedig dehogyis bántjuk! Nem kell azt bántani. Nézze csak az út mellett ezt a keresztet… Látja, mint hull rá a hó… már majdnem egészen ellepte… És az emberek jobbra-balra körülöttünk sietnek-szaladnak dolgukra. Ki törődik a behavazott kereszttel? Nem kell azt bántani! A hó lassacskán belepi, és az emberek észre sem veszik többé!… Így jár majd a katolicizmus is… – akarta levonni hasonlatából a következtetést, de mielőtt folytathatta volna, valamelyik mellékutcából heves szélroham süvített elő, szembevágta a jeges szilánkokat, felkavarta az utca havát, elvitte a szocialista fejéről a kalapot is… s mire a szélroham továbbállott, a behavazott feszületről ismét feltűnt a keresztre feszített Krisztus arca, amint szelíden nézett a két vitatkozóra.
– Igen – felelt most már a tanító –, belepi a por a lélekben Krisztus arcát, de csak addig, míg egy nagy szélvihar nem szabadul az emberiségre – világháború, elemi csapások, megpróbáltatások –, mert azután?… Azután annál elemibb erővel sír föl a lélek az elmosódott arcú Krisztus után…
Kedves katolikus testvéreim! A múlt vasárnap elkezdett beszédsorozat első beszéde egy ilyen nagy lélekfelsírás akkordját ütötte meg. XI. Piusz pápa világgá kiáltotta az ijesztő betegséget: Emberek! Elpusztultok! Az Úr Krisztus képét belepte a lelkekben a por! Társadalom, utca, iskola, sajtó, egyéni s családi s közéleti élet minden megnyilvánulásában elmosódott a Krisztus képe.
Jött a világháború szélvésze, és az sem tudta elevenre tisztítani a beporozott képet… Most jön a pápa, s megpróbálkozik az új ünneppel: Krisztus királyságának ünnepével tisztítani meg bennünk az elmosódott Krisztus-képet.
A múlt vasárnapi beszédemben arra mutattam rá – kedves katolikus testvéreim! –, hogy mily sivárrá válik az emberiség élete, ha Krisztus gyönyörűséges igája s szelíd terhe alól kivonja magát; a mai alkalommal szeretnék rámutatni arra a hármas okra is, amely ezt a szomorú állapotot előidézte: rámutatni azokra az okokra, melyek miatt a modern ember vonakodik maga fölött elfogadni Krisztus királyi uralmát.
Miért nem kell Krisztus a mai embernek? Hiszen olyan kedves kép az a betlehemi jelenet: a három királyok ott a jászol mellett. És jönnek a modern háromkirályok: az államférfi, a börziáner és a gyárigazgató, s odaállnak a betlehemi jászol elé.
– Hiszen a dolog egészen poétikus! – mondják. – Egész szépen mutat a kisgyermek: pásztorok s bárányok, csillag, szalma, istálló, karácsonyéj… Erről szép képet lehet festeni… A szalonba egész stílszerűen fog az illeni…
Igen, igen!
De ez a kisgyermek az élő Istennek is Fia, maga a megtestesült Ige, és az emberi nem parancsolója! Hohó, ez már más! Ő Király is, és nemcsak festmény tárgya! Kisgyermek is, de – törvényhozó is! Szeret is, de – ítélőbíró is! Kedves is, de – szigorú is. Ha ő Királyom, akkor nem élhetek oly léhán, mint eddig! Beleszól gondolataimba, terveimbe, üzleteimbe, élvezetembe! Hohó, ez sok! Így már az istálló, jászol, szalma kemény titok! Ezt nem értjük!
Nem értjük, mert nem akarjuk érteni; rettegünk megérteni, hogy ennek a betlehemi Krisztusnak egyszerűsége, szegénysége, alázatossága tiltakozás egész mai életmódunk ellen. Mert ha Krisztusnak igaza van, egész biztos, hogy nekünk nincs igazunk; nincs igaza gőgünknek, féktelen dicsőségvágyunknak, élvezethajszánknak, a mi földimádásunknak, aranyborjú-tiszteletünknek!
Íme, kedves testvéreim, most vagyunk a kérdés mélyén: Látjátok már, miért fél a mai ember Krisztust elfogadni? Miért nem kell neki Krisztus? Nem kell Krisztus, mert ez az alázatos betlehemi kisded elítélője a mi gőgös felfuvalkodottságunknak. Nem kell Krisztus, mert ez a szegény Krisztus elítélője a mi élvezethajszánknak. Nem kell Krisztus, mert ez az égre mutató Krisztus elítélője a lélek értékeit lekicsinylő, földet imádó, egész modern világnézetünknek. Más szóval: ha Krisztus a Királyunk, akkor nem lehet I. az ész az istenünk, II. az élvezet, III. az arany az istenünk.
I. Ha Krisztus a Királyunk, nem lehet az ész az istenünk
Ha Krisztus a Királyunk, nem imádhatjuk a tudományt! Igen: tiszteljük a tudást, de istent nem csinálunk belőle! A tudás egyedül nem elég az emberies élethez. A tudás imádása szédítette el az embert. Csak most? Dehogy: az első embert is. S azóta is: minden lehetetlen gondolatot imád a tömeg, mihelyt „tudományos”-nak hirdetik.
Jaj, testvéreim, nehogy félreértsetek! Nehogy azt mondjátok, hogy az Egyetemi-templomban az egyetemi tanár a tudományok ellen prédikál! Nem! Nem a tudományok ellen, hanem a tudásba vetett bálványimádó vak hitünk ellen! Csak azt mondom – és állom érte a felelősséget –, hogy a kiegyensúlyozott emberi élethez a tudás egyedül nem elég!
Bizonyítsam?
Volt-e valaha annyi iskola, mint ma? Annyi könyvtár? Annyi művelődési eszköz? Soha! És mégis volt-e valaha annyi gonosztevő, mint ma? Volt-e a világon nagyobb erkölcsi süllyedés, mint ma? A tudás, könyv, műveltség még nem minden! Nem a legelső! Hát nem az az angyal bukott a legmélyebbre – Lucifer! –, aki legtöbbet tudott? És nem olvassuk-e lépten-nyomon, hogy a legtöbbet tudó, legügyesebb, legravaszabb emberekből lesznek a legnagyobb gonosztevők? Hiszen tudunk – mit? Felhőkarcolókat építeni. Tudunk – mit? Bányát kitermelni… lumpolni, romlani, zülleni… De nem tudunk becsületesnek lenni, kitartani, boldognak lenni, emberhez méltóan élni.
Krisztus a Királyunk! – tudjátok, mit jelent? Azt, hogy a lélek több, mint a test! Az erkölcs több, mint a tudás! A templom több, mint a gyár! A szentmise több, mint a színdarab! Az imádkozó ember több, mint a dáridózó… ezt jelenti Krisztus királysága!
II. Ha Krisztus a Királyunk, nem lehet az élvezet az istenünk
És miért nem kell még a mai embernek Krisztus királysága? Mert ez elítélése lenne léha élvezeteknek. Ha Krisztus a Királyunk, nem lehet a léha divat az istenünk! Ott, ahol Krisztus a Király, ott nem lehet a léhaság is király! Ott, ahol Krisztus a Király, ott nem lehet úgy öltözködni, táncolni, szórakozni, ahogy a mai könnyelmű ember teszi.
Sokan kifakadnak: „Az Egyház mit törődik a divattal? Miért, mi jogon szól bele az ilyen kérdésekbe? Van abban valami baj, hogy a nők haja rövid vagy hosszú? És hogy a ruhájuk öt centiméterrel hosszabb vagy rövidebb?”
Kedves testvéreim! Nem is ilyen felületesen kell felfogni a kérdést. Sokkal mélyebb oka van annak, hogy az Egyháznak állást kell foglalnia ezekben a kérdésekben is.
Tudjátok, miről van itt szó?
Megint arról a nagy betegségről: a laicizmusról, a Krisztust kisemmiző epidémiáról, a modern pogányságról, amelyre XI. Piusz rámutatott, amelynek bacilusa bennünk is lappang, s melynek egyik kiütése a divatőrület is.
A kereszténységet, Krisztust kiszorítani minél több helyről, a Királyt megfosztani alattvalóitól – ez a cél! Tehát nemcsak egy lélekről, egy családról van itt szó, hanem arról a sorsdöntő kérdésről, hogy egész modern társadalmi életünkben, annak külső megnyilvánulásában is tekintettel vagyunk-e még Krisztusra, vagy sem? Igen, erről van szó!
A kereszténység ellen már minden megpróbálkozott: tudomány, filozófia, politika, diplomácia, szabadkőművesség, irodalom, művészet, törvényhozás. Hiába! Mindez nem bírta Krisztust kiüldözni. Hát most jön a legújabb fegyver: a nők hiúsága. Látjátok a kérdés mély gyökerét? Krisztus ellen megy a harc. Megengedem: a legtöbb nő, aki a léha divatnak hódol, talán maga sem tudja, hogy ez a régi pogányság visszatolakodása. Az áttört ruha pogányság, a szemérmetlen tánc pogányság. A strandfürdők döbbenetes léhasága, a mozik lélekrontása, a fényűzés stb. mind pogányság.
Íme: ezért nem kell Krisztus királysága, mert elítélője a mi modern pogányságunknak!
III. Ha Krisztus a Királyunk, nem lehet az arany az istenünk
És tudjátok még, miért nem kell a mai embernek Krisztus királysága? Mert az elítélése egész mai anyagias, földimádó életünknek.
Valaha: a régi pogányságban állott már isteni magaslaton az arany, az élvezet. Amint a betlehemi mezőkön elhangzott a „Glória”, összeomlott a bálványtrón is. De íme: ma megint imádásra talál az arany, a pénz!
És csak nézzétek a legutóbbi évek tanúságait: amily mértékben elfelejtkeztünk Krisztusról, Istenről, éppoly mértékben feledkeztünk el a szellemi, kulturális értékekről is. Nem érzitek ebben a veszedelmet? Nem érzitek, hogy itt valami nincs rendben? Vagy mondjátok, rendben van?
Ugyanakkor, mikor a legelső tudósok, művészek éheznek, s nincs munkaalkalmuk, ugyanakkor meghal egy filmszínész (Rudolf Valentino), és az egész világ minden lapjában olvasnunk kell, hogy nyolc autója maradt, tizenkét kutyája, ötven pár cipője s kétezer inge. Rendben van ez?
Tanulnak, dolgoznak a legjobb leányok, s nem tudnak férjhez menni. És ugyanakkor egy hölgy átússza a La Manche-csatornát, s egyszerre hétszáz házassági ajánlatot kap! Rendben van ez? Rendben van, hogy egy bokszbajnok egy esti fellépéséért annyit kap, mint egy bíró vagy tanár félévi fizetése? Rendben van? A kereszténység a szellemi kiváltságot, a szellem arisztokráciáját hirdeti, de ma azt felváltja az izom arisztokráciája.
Ahol Krisztus a Király, ott a lélek több, mint az anyag; s azért nem kell ma Krisztus királysága, mert sok embernek nincs lelke: nincs rá ideje, hogy lelke legyen.
Íme: ez a mai helyzet, kedves testvéreim.
És mi lett a vége nagy kultúrelbizakodottságunknak? Az, hogy lemondtunk jövőnkről: menekülünk Ázsiába. Főleg a háború óta egyre növekedik azoknak száma, akik a titokzatos ázsiai filozófiától várják megátkozottságunk megváltóját. Ezer éve szívjuk az európai levegőt, és íme: ennyire jutottunk! Nem láttátok szerte a fővárosban a plakátokat: Emberek, térdre, jön Krisnamurti! Jön Rabindranath Tagore! Jön a keleti bölcselet!
Hogyan? Van ezeknek számunkra új mondanivalójuk? Hiszen ami jó bennük, az keresztény; ami meg nem keresztény, az rossz tanaikban.
Meneküljünk Ázsiába, Keletre? Az élet meneküljön a halálhoz? A tetterő a tétlenséghez? A napfény az éjszakához?
Kelet ködös, titokzatos álomországából fakadhat nemzetet építő energia? Láttatok már egy Buddha-szobrot? Szemei be vannak csukva: álmodoznak; mit tudnak a való életről? Hiszen el is fut az élet elől a nirvánába! Krisztus szemei nyitva vannak még a kereszten is; erő, munkakedv, optimizmus árad belőlük!
Baj van; rettenetes katasztrófa elé megy az emberiség, igaz; s a kereszténység mégsem pesszimista, mert hiszen mi a pesszimizmus? Csírájában elfojtása minden tetterőnek!
Hát mit hirdetünk? Hirdetjük Krisztus királyságát. A katolikus gondolatot el kell vetni s terméssé érlelni, vagy elpusztulunk! Kell, hogy jöjjön felfelé a Nap, és ha följön, ismét világosság lesz. Mintha a hegyormokon máris fénylenék az első napsugár…
Nem! Nem kell Krisnamurti és Tagore ködös hittana! Nem kell az indiai bajadérok s a japán gésák könnyű erkölcstana!
Azt tartja a legenda, hogy amerre a Heródes elől menekülő kis Jézus futott Egyiptomban, a pogány istenek szobrai sorra összeomlottak… Ennek a legendának kell ma valóra válnia: Krisztus előtt omoljon le minden bálvány! Az alázatos Krisztus előtt a mi gyöngeségünk! A szegény Krisztus előtt a mi felfuvalkodottságunk! Az egyszerű Krisztus előtt a mi élvezethajszánk! És ha Krisztust ismét elfogadjuk Királyunknak, akkor – de csak akkor! – kigyógyul ezer bajából beteg emberi társadalmunk.
Jöjj, Uram, Jézus, mert nélküled nem bírjuk tovább!
Ámen.
Forrás: Tóth Tihamér: Krisztus Király, 17–22. oldal.
