Hosszú életem rövid története II. rész

2. fejezet

Úton a papság felé

Így tehát Rómába, a Francia Szemináriumba kerültem. Mindennap hálát adok a jó Istennek azért, hogy édesapám ilyen hajthatatlan akarattal ragaszkodott elhatározásához, és nem engedett kívánságaimnak. Számomra ez valóságos felfedezés volt. Le Floch atya és a tanárok megtanítottak arra, hogyan kell szemlélni a jelenkor történelmi eseményeit, és miként kell felismerni a tévedéseket: a liberalizmust, a modernizmust és még sok más eszmét, amelyekről korábban nem kaptunk kellő felvilágosítást. Megtanították, hogy az igazságot a pápák körleveleiben kell keresnünk, különösen X. Szent Piusz, XIII. Leó és az őket megelőző pápák enciklikáiban.

Ezt tanultuk tehát a szemináriumban. Számomra mindez igazi megvilágosodást jelentett. Elmondhatom, hogy bennünk, valamennyi szeminaristában – kétszázhúszan voltunk – fokozatosan felébredt a vágy, hogy ítéletünket a pápák ítéletéhez igazítsuk. Azt kérdeztük: hogyan ítélték meg a pápák saját koruk eseményeit, eszméit, embereit és jelenségeit? Le Floch atya világosan bemutatta a különböző pápák vezérelveit: mindig ugyanazokat, pontosan ugyanazokat, amint körleveleikből kitűnt. Ez valóban megvilágította előttünk, hogyan kell megítélni a történelmet és az eseményeket, hol van a tévedés és hol az igazság, s hogyan kell gondolkodnunk. Nagy felismerés volt, amely egész életünkre velünk maradt. Mélységesen ragaszkodtunk a pápák e nagyszerű körleveleihez, amelyek megmutatják, mi a rossz a mai világban, feltárják a gonoszság és a tévedések forrásait, és megmutatják, hol található az igazság.

Látják tehát, életem első szakaszából is kitűnik, miként vezetett a jó Isten apró eseményeken keresztül. Például az a körülmény, hogy bátyám Colin atyánál tanult, aki lelkesedett Rómáért, és azt ajánlotta apámnak, hogy küldje oda a bátyámat. Ha bátyám nem éppen ott lett volna, ahol a híres Colin atya működött, talán fel sem merült volna Róma gondolata, én pedig az egyházmegyében maradtam volna. Hihetetlen, hogyan irányítja a Gondviselés a dolgokat, nem igaz?

Aggodalmaim ellenére tehát a Francia Szemináriumba, bátyám közelébe vezettek. A szemináriumot a Szentlélek Atyáira bízták, élén a tisztelendő Le Floch atya állt.

Amint mondtam, számomra a Francia Szeminárium valódi kinyilatkoztatásszerű felismerés volt, s egész papi és püspöki életemre fényt vetett. Megtanultam az eseményeket a pápák szemével nézni: mindazt, ami csaknem másfél évszázad során egymást követte, különösen a francia forradalom óta történteket, továbbá azokat a tévedéseket, amelyek az Egyház tanításával ellenkező eszmeáramlatokból fakadtak. A pápák megbélyegezték és elítélték ezeket; következésképpen nekünk is el kell ítélnünk őket.

Csakhogy, amint az ilyen esetekben történni szokott, az Egyház, az igazság és az egyházi hagyomány védelmezői magukra vonják az elmarasztalást. Mindazok haragját kivívják, akik szerint az Egyháznak a világhoz, az adott korhoz kell alkalmazkodnia, és nem szabad elítélnie a tévedéseket. „Hirdessük az igazságot, de ne vessük el a tévedéseket!” – mondják. Kétszínű emberek ezek. Veszélyesek, mert katolikusnak nevezik magukat, ugyanakkor az Egyház ellenségeivel szövetkeznek.

Ezek az emberek nem tudják elviselni az igazságot, a teljes és biztos igazságot. Nem tűrik, hogy valaki küzdjön a tévedések, a világ szelleme, az ördög és az Egyház ellenségei ellen, és hogy állandó keresztes küzdelemben éljen. Mi ilyen küzdelemben, szüntelen harcban állunk. Urunk is hirdette az igazságot, és ezért megölték. Azért ölték meg, mert az igazságot hirdette, és kijelentette, hogy Ő Isten. Valóban Isten volt; nem mondhatta, hogy nem az. A vértanúk is inkább vérüket és életüket adták, mintsem hogy megalkudjanak a pogányokkal.

Hat évet töltöttem Rómában, ehhez járult egy esztendő katonai szolgálat. Így történt, hogy az első három tanévben (1924-ben, 1924–25-ben és 1925–26-ban) Le Floch atya volt a rektorom. Nagyon elégedett voltam azzal a képzéssel is, amelyet a jezsuiták a Gregoriana egyetemen nyújtottak nekünk.

Mivel 1926-ban és 1927-ben katonai szolgálatra hívtak be, bizonyos értelemben szerencsém volt: nem kellett személyesen végignéznem azt a hihetetlen eseményt, amikor a jó Le Floch atyát eltávolították a Francia Szeminárium éléről. Rendtársaim leveleiből értesültem róla. Amikor 1927 novemberében a katonai szolgálatból visszatértem a szemináriumba, elmondták a részleteket: valóságos botrány volt, ahogyan Le Floch atyát elűzték. Miért? Azért, mert a francia kormányban működő szabadkőművesek és liberálisok attól féltek, hogy a Le Floch atya által az igazságra és a gonosz, illetve a sátán elleni küzdelemre nevelt papokból egyszer püspökök lesznek. A világ püspökeinek nagy része Rómában végezte tanulmányait; ez ma is így van, de akkor különösen igaz volt. Így valóban tarthattak attól, hogy a kétszázhúsz szeminarista közül, akikből talán száznyolcvanan papként visszatérnek Franciaországba, később sokakat püspökké neveznek ki. Ez meg is történt: igen sok egykori társam lett püspök Franciaországban. Sajnos közülük többen nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy megőrizzék a Francia Szemináriumban elsajátított hitet és tanítást. A világias környezet, a világi gondolkodás és a liberális közeg, amelyben az ember rendszerint él, mind lassú, ám biztos mérgezésként hat.

Elmondták tehát, hogyan történt a dolog. A kormány küldöttei megjelentek a Vatikánban, és kijelentették: „Nem akarjuk többé Le Floch atyát a Francia Szeminárium élén. Veszélyes ember, ilyen meg olyan…” Ó, ismerik az ilyenkor használt jelzőket: „integrista”, „fasiszta”, „ultramontán” és ki tudja még, mi minden. Könnyű sértő címkékkel befeketíteni valakit, hogy

sötét színben tüntessék fel a helyzetet. „Le Floch atya az Action Française híve, Maurras tanítványa, Le Floch atya ilyen és olyan…”

XI. Piusz pápa rendkívül értelmes, kiváló szellemi képességekkel és erős hittel rendelkező ember volt. Csodálatos enciklikákat írt, de a gyakorlati egyházkormányzásban sajnos gyenge, nagyon gyenge volt, és hajlott arra, hogy bizonyos mértékig szövetségre lépjen a világgal. Nemcsak Le Floch atyát mozdította el, hanem Billot bíborost is, aki a Gregoriana kiemelkedő, rendkívüli tanára volt. Teológiai könyvei nagyszerűek. Ugyanazon okból távolította el: Billot bíboros egyenes ember volt. Semmi engedményt nem tett a tévedésnek; rendíthetetlenül kitartott az igazság, valamint a liberalizmus és a modernizmus elleni küzdelem mellett, akárcsak X. Szent Piusz. Valóban X. Szent Piusz tanítványa volt. Billot bíborost is eltávolították; ő is a francia kormány célpontjává vált.

A szegény XI. Piusz az amerikai püspökök sürgetésére a mexikói cristerók meggyilkolásához is hozzájárult – állítja az elbeszélő. A mexikói katolikusok védekeztek, és harcolni akartak a szabadkőműves, katolikusellenes és keresztényellenes kormány ellen. Fegyvert fogtak, ahogyan a vendée-iek a francia forradalom idején, hogy megvédjék a vallást és a katolikus hitet. Kezdetben a pápa bátorította őket. Egy napon azonban – az elbeszélés szerint – a mexikói kormányt támogató amerikai, szabadkőműves befolyás alatt álló kormány nyomást gyakorolt az amerikai püspökökre, hogy vessék véget a harcnak. A katolikusokkal majd megegyeznek, nincs okuk aggodalomra – ígérték. A püspökök nyomást gyakoroltak XI. Piuszra, ő pedig megparancsolta a cristeróknak, hogy tegyék le a fegyvert. Letették, és az elbeszélő szerint valamennyiüket meggyilkolták: a kormány lemészároltatta őket. Szörnyű, valóban borzalmas! Igazi árulás volt ezekkel a szegény emberekkel szemben.

Hasonló történt az Action Française mozgalommal is. XI. Piusz pápát sürgették, hogy ítélje el. Noha az Action Française nem volt katolikus mozgalom, mégis az országban a szabadkőművesség által előidézett rendetlenséggel szembeni ellenhatásnak számított. Egészséges, végleges visszafordulást kívánt: visszatérést a rendhez, az erkölcsi tisztasághoz, az erkölcshöz és a keresztény erkölcshöz. A kormányt bosszantotta az ilyen mozgalom, ezért nyomást gyakorolt XI. Piuszra, hogy ítélje el az Action Française-t. A legjobb katolikusok is csatlakoztak hozzá,

és igyekeztek talpra állítani Franciaországot. XI. Piusz mégis elítélte az Action Française-t. Az elbeszélő szerint ítélete helytelenségének legjobb bizonyítéka, hogy utódja, XII. Piusz – aki korábban államtitkára volt – feloldotta az elítélést. Csakhogy már késő volt. A kár megtörtént; az Action Française összeomlott. Megrendítő, mert a következmények rendkívül messzire hatottak.

Le Floch atyával ugyanígy jártak el. Vizsgálatot indítottak, hátha hiányosságokat lehetne kimutatni a szeminárium vezetésében. Úgy vélték, nem lesz nehéz valamit találni, amivel tudtára adhatják, hogy jobb, ha lemond és távozik. A vizsgálatot Schuster apát, egy kiváló bencés végezte. Az eredmény teljes mértékben Le Floch atyának kedvezett. Schuster apát fenntartás nélkül dicsérte munkáját: a szeminárium vezetését, a növendékekre gyakorolt hatását, hitét és minden egyebet.

[3. szerkesztői jegyzet] Ildefonso Schuster, a római Falakon kívüli Szent Pál bencés monostor apátja, 1926 és 1928 között Lombardia egyháztartomány szemináriumainak apostoli vizitátora volt. Ezenkívül megbízást kapott a római Francia Szeminárium apostoli vizitációjára is. 1929-ben milánói érsekké és bíborossá nevezték ki. 1996-ban boldoggá avatták. (A kiadó megjegyzése.)

Le Floch atya ellenfelei dühösek voltak a vizsgálat eredményére. Sikerült meggyőzniük a pápát, hogy szükséges egy ellenőrző vizsgálat, és olyan embert nevezzenek ki rá, akinek az volna a feladata, hogy találjon valamit az atya eltávolításának igazolására. Találtak egy tanárt és egy-két szeminaristát is, akik kifogásokat fogalmaztak meg: túlságosan jobboldali, túlságosan maurrasista, túlságosan antiliberális, és így tovább. Ez elég volt. Elítélték, és távozásra kényszerítették. Ez teljességgel szégyenletes.

Ma pontosan ugyanebben a küzdelemben állunk. Miért üldöznek bennünket? Miért üldöznek ma engem? Miért üldözik önöket és mindannyiunkat, akik a hagyományhoz ragaszkodunk? Mert védelmezzük az igazságot, és elvetjük a tévedéseket; elítéljük a liberalizmust és a modernizmust. A zsinati egyház számára ez elviselhetetlen. A zsinat mindezt megváltoztatta: most már jó viszonyban kell lenni a liberálisokkal, a modernistákkal, a szabadkőművesekkel, a kommunistákkal, mindenkivel. Mindenkivel ökumenizmust folytatnak. „Önök ez ellen vannak, tehát a zsinat ellen vannak, tehát a pápa ellen vannak: elítélve!” Nos jó, akkor elítélve! Ugyanaz a helyzet, ugyanazok az okok; értik, ugyanaz a küzdelem.

Életemben ismét a Gondviselés irányította az eseményeket. Számomra ez jelentős gyakorlati tanulság volt, mert megismertem az igazság ellenségeinek rosszindulatát. Ezért mindig bizalmatlan voltam azokkal szemben, akik modern tévedéseikkel és modern világukkal az Egyházat, a papságot és a püspököket tisztességtelen megalkuvásba akarták belevonni; később, püspökként különösen is így volt. Ez az élmény éberségre tanított, amikor papokat fogadtam, más egyházmegyékbe látogattam, vagy különböző eseményekről beszámolókat hallottam. Rögtön arra gondoltam: talán azért állnak egymással szemben, mert vannak közöttük liberálisok, konzervatívok és tradicionalisták! Ilyesmivel szinte mindenütt találkozunk.

A szegény Le Floch atya tehát elment. Amikor 1927-ben visszatértem, már Berthet atyát nevezték ki. Kétszínű ember volt: kívülről hagyományhűnek látszott, ugyanakkor rendkívül simulékony volt. Többé szó sem esett a tévedések elítéléséről vagy az ellenük folytatott harcról. „Hagyjuk ezt, legyünk óvatosak!” Emiatt az utolsó szemináriumi évek kissé kellemetlenül teltek. Ráadásul több olyan szeminarista is elhagyta az intézményt, aki nem tudta elviselni Le Floch atya elítélését.

1929-ben Liénart püspök pappá szentelt. Akkor az volt a szabály, hogy a felszentelés után még egy tanévet a szemináriumban kell tölteni. Így amikor már apostoli munkára rendelkezésre álltam, 1930-ban visszatértem szülőegyházmegyémbe, Lille-be.

Bátyám 1924-ben belépett a Szentlélek Atyáihoz, náluk fejezte be tanulmányait, majd még pappá szentelése évében, 1927-ben Gabonba ment. Engem Liénart bíboros káplánnak nevezett ki Lille környékének egyik jelentősebb kisebb városába, Marais de Lomme-ba. Mintegy tízezer lakosa volt, szinte mind munkás. Munkásváros volt. Az emberek a környék gyáraiba jártak dolgozni, mert a plébánia területén mindössze egyetlen gyár működött. A hosszú utcákat egyforma mintára épült házak szegélyezték. Sokan Boulogne vidékéről érkeztek, ahol nagy volt a munkanélküliség; Észak-Franciaországban telepedtek le munkát keresve.

Először meg kellett ismerkedni ezekkel az emberekkel, fel kellett keresni őket. Még nem kerültek kapcsolatba a plébániával. Volt azonban egy csoport, amely buzgó, rendszeres plébániai életet élt. Sajnos a tízezer lakos között viszonylag kevesen gyakorolták vallásukat. Talán kétezren jártak vasárnapi misére, a gyermekeket is beleszámítva.

Első beosztásom: káplán

Megkaptam tehát a kinevezésemet, és a plébánost értesítették róla. Már volt egy káplánja. Felvettem vele a kapcsolatot, és ezt mondtam: „Nos, itt vagyok. Mit kezd velem?” Én voltam a második káplán, ő pedig rövid, meglehetősen mulatságos megjegyzést tett. Nagyon kedvesen, kissé tréfásan, de mégis komolyan így szólt: „Tudja, én nem kértem második káplánt, nincs rá szükségem. Azt gondoltam, egy is elegendő!” „Valóban?” – feleltem. Folytatta: „Egy olyan plébánián, mint a miénk, nem láttam szükségét második káplánnak.” Azt válaszoltam: „Azért megpróbálunk majd dolgozni!” Mire ő: „Természetesen szeretettel fogadjuk, érezze magát itthon. Kap majd egy szobát…”

Két unokahúga is ott élt, akik a plébániaépületről, a konyháról, mosásról és egyebekről gondoskodtak. Derék, jó emberek voltak. Ezenkívül már ismertem az első káplánt, aki a tourcoing-i Jézus Szíve Kollégium egykori növendéke volt. Így volt néhány ismerősöm, de magát a plébániát és az ott élő embereket természetesen egyáltalán nem ismertem. Mindez új volt számomra. Bevallom azonban, hogy nagyon megszerettem az emberek látogatásából álló apostoli munkát. Persze mindenféle emberrel találkoztunk.

A plébániát körzetekre osztottuk: az egyik a plébánosé, a másik az első kápláné, a harmadik a második kápláné volt. Mindenkit meg kellett látogatnunk. Többnyire jól, kedvesen fogadtak bennünket. Néha azonban kommunisták az orrunk előtt csapták be az ajtót. Ilyenkor átmentünk a szomszédasszonyhoz, és megkérdeztük: „Miféle ember ez az ott? Mi baja van? Miért ilyen ellenséges?” Azt felelte: „Tudja, megrögzött kommunista, azért nem akarta fogadni. De nem rossz ember. Megpróbálok beszélni vele; talán sikerül rendezni a dolgot, és végül mégis fogadja önt.” Valóban így történt: amikor másodszor is elmentem hozzá, kinyitotta az ajtót.

Igyekeztünk valamelyest megismerni az emberek helyzetét. Sajnos túlságosan gyakran találkoztunk elváltakkal vagy házasság nélkül együtt élőkkel. A gyermekek nem jártak hittanra és így tovább. Meg kellett próbálnunk ezeket az embereket a plébániához közelebb vezetni. Ez természetesen nem volt mindig könnyű. A fáradozás azonban meghozta gyümölcsét, mert ezek az emberek alapjában véve nem voltak rosszak. Csak alkalmat kellett adni nekik, hogy jobban megismerjék a plébániát és a papokat. Már az is sokat jelentett, ha kapcsolatba kerültek a pappal. Így számos rendezetlen élethelyzetet sikerült rendezni.

Aztán ott voltak a rendszeres beteglátogatások is; ezek érdekesek voltak. Természetesen gyóntattunk, prédikáltunk, hittant tanítottunk, foglalkoztunk a gyermekekkel és az ifjúsággal, és még ki tudja, mennyi minden mással. Nem volt hiány munkában. Rokonszenves volt számomra a kapcsolat ezzel az egyszerű munkásnéppel: nem voltak tanult emberek, de derék emberek voltak.

És ismét az isteni Gondviselés lépett közbe… A Gondviselés nem akarta, hogy ott maradjak…

Forrás: Mons. Marcel Lefebvre: Die kleine Geschichte meiner langen Geschichte, Schwestern der Bruderschaft St. Pius X. 2001.