Hosszú életem rövid története

Az alábbi fordítással egy különleges és személyes hangvételű előadássorozat első részét adjuk közre. E sorozatot Marcel Lefebvre érsek úr, a Szent X. Piusz Papi Testvérület alapítója tartotta a Testvérület nővérei számára, röviddel halála előtt. Szavai nem csupán visszatekintések, hanem egy egész élet tanúságtételei: egyszerűen és őszintén beszél arról, miként formálta életútját az isteni gondviselés.

Ebben az előadássorozatban az érsek úr röviden, mégis mély tartalommal idézi fel hosszú életének eseményeit, küzdelmeit és kegyelmeit. A személyes emlékek mögött egy nagyobb összefüggés rajzolódik ki: annak felismerése, hogy Isten vezetése a legapróbb részletekben is jelen van.

Szeretettel ajánljuk az olvasó figyelmébe az alábbi írást. A közeljövőben a mű további fejezeteit is magyar nyelven közreadjuk.

 

1. fejezet: Gyermekkor

Néhány éven át békés, harmonikus családi életet éltünk, jó és mélyen hívő keresztény szülők mellett. A plébániatemplom nem volt messze, mindössze öt perc sétára. Szüleim minden reggel korán odamentek, amikor csak tehették, hogy részt vegyenek a szentmisén, és szentáldozáshoz járuljanak.

Abban az időben a plébánián egy pap negyedóránként áldoztatott, reggel negyed hattól egészen kilenc óráig, ha jól emlékszem. Ez akkoriban megszokott gyakorlat volt, mert sokan munkába indultak, és nem volt idejük a teljes szentmisén részt venni.

Így, ha valaki néhány perccel az áldoztatás előtt belépett a templomba, biztos lehetett benne, hogy részesül a szentáldozásban. Néhány perc felkészülés, néhány perc hálaadás az áldozás után – majd mindenki ment dolgozni. Szüleim általában részt vettek a szentmisén, de ha ez nem volt lehetséges, legalább szentáldozáshoz járultak.

Isten törvényeit hűségesen megtartva élték keresztény mindennapjaikat, és családunk évről évre gyarapodott. Öt gyermek után még három született. 1903-ban, 1904-ben és 1905-ben az első három gyermek; majd 1907-ben húgom, Marie-Gabriel, 1908-ban Marie-Christiane, és 1914-ben – éppen a háború előestéjén – Joseph. A háború után még két gyermekkel áldotta meg Isten szüleimet.

Boldogan éltünk a háború előtti években. Szüleim 1902-ben házasodtak össze, én 1905-ben születtem, így kilencéves voltam, amikor kitört a háború.

---

Az életkörülmények Észak-Franciaországban

Az életet akkoriban teljes mértékben a munka határozta meg. A gyári munka uralta a mindennapokat. Mindenki a gyárba tartott: a főnök, az alkalmazott, a munkás. Az egyik, reggel hatkor kezdett, a másik fél nyolckor. A munkás a munkaidő végéig maradt, a főnök pedig gyakran este kilencig vagy tízig is dolgozott – nap mint nap, megszakítás nélkül.

Volt egy textilgyárunk; reggel fél hat és hat óra között már hallani lehetett, ahogy beindítják a szövőszékeket. A kémények füstölni kezdtek, hiszen mindent szénnel működtettek – villamos energia még nem állt rendelkezésre. Az élet szabályos, kissé egyhangú volt. Az ég ezen a vidéken többnyire borult volt, ami nem igazán csábított sétára. Az emberek ezért szerették a munkát, sőt, szinte boldogtalanok lettek volna nélküle.

Ez némileg a német Svájcra emlékeztet, ahol hasonló életfelfogás uralkodik. Nem hiszem, hogy ezt bárki is vitatná. Egy alkalommal Svájcban megismerkedtem egy kedves hölggyel, Elsener asszonnyal, akinek késgyára volt. Ezer munkás dolgozott nála – ez nem kis dolog. Férje halála után ő vette át a vezetést, és fiával együtt irányította a vállalkozást. Minden gyermeke dolgozott: a lányok az irodában, a fiúk a gyárban. Ő maga is reggeltől estig tevékenykedett, és egyszerűen így fogalmazott:
„Tudja, a munkásaink vasárnap boldogtalanok, mert nem dolgozhatnak… ez az életük.”

Így volt ez egykor Észak-Franciaországban is – de ez az idő már rég elmúlt. Ma a textilipar, hogy úgy mondjam, versenyre kelt a külfölddel, és a megváltozott körülmények miatt nagyrészt tönkrement.

Akkoriban a szénbányászat jelentette az energia alapját. A bányavidék Belgiumig, Mons környékéig húzódott, sőt a Ruhr-vidékig, és egy hatalmas ipari övezetet alkotott egész Európán át egészen Angliáig. A gyárakat ezek közelében építették fel, nem messze a kikötőktől, hogy az áruk beszerzése és szállítása könnyebb legyen. A vidék sűrűn lakott volt, az emberek szorgalmasak és dolgosak, így a gyárak kedvező feltételek között fejlődhettek.

Később azonban az elektromosság és a kőolaj megváltoztatta az életkörülményeket és a szállítási viszonyokat. A gyárakat más kontinenseken kezdték építeni: Amerikában, Dél-Amerikában – mindenütt. Ez gyakorlatilag a régi ipar összeomlásához vezetett.

Ma Észak-Franciaországban alig találni textilgyárakat.

Mi azonban nyugodt, rendezett életet éltünk. Volt egy jó fiúinternátus öt percre a házunktól, és a közelben működött az Orsolyiták jól szervezett intézete is. A lányok oda jártak, a fiúk az internátusba, és minden rendezett keretek között zajlott.

Reggel nyolckor indultunk el otthonról. Isten kegyelméből két kedves segítő is volt, akik édesanyánknak segítettek a gyermekek gondozásában. Indulás előtt mindig megkérdezték:
„Nem felejtettél el semmit? Megvan a zsebkendő? Az uzsonna?”

Szívből jövő csókot kaptunk, és így búcsúztak:
„Menjetek, vigyázzatok magatokra!”

Mondhatni, három anya szeretete vett körül bennünket.
Akkoriban valóban boldog gyermekek voltunk.

---

Az első világháború

Aztán elérkezett a szörnyű háború. Az olyan háborúk, mint az 1914–1918 közötti, kimondhatatlanul borzalmasak. Először is a mozgósítás: minden férfit elvittek, az anyák pedig egyik napról a másikra egyedül maradtak gyermekeikkel.

Mi lesz velünk? Hogyan tudunk megélni? – ezek a kérdések mindenütt felhangzottak.

Az iskolákban is hasonló helyzet alakult ki. A tanárokat behívták, sokukat elhurcolták. Csak kevesen maradtak: idősek, betegek vagy más okból alkalmatlanok a szolgálatra. A plébániák káplánjait is behívták; csak egy-két pap maradt ott, ahol korábban öt vagy hat volt.

Hamarosan megérkeztek a harcok, az invázió, a halottak és a foglyok hírei. Sok embert Észak-Franciaországból Belgiumba hurcoltak.

Apámat eleinte nem sorozták be, mert hat gyermeke volt. Otthon maradt, de segíteni akart az angol és francia foglyoknak, hogy megszökhessenek a börtönökből és a táborokból, és hazatérhessenek. 1915 januárjától azonban úgy érezte, hogy a németek üldözik. Meg volt győződve arról, hogy ha megtalálják, lelövik. Ezért menekülnie kellett: Belgiumon és Hollandián keresztül jutott el Angliába, majd később visszatért Franciaországba.

Apánk elment, mi pedig otthon maradtunk – négy hosszú évig megszállás alatt. A németek már két hónappal a háború kitörése után elfoglalták városunkat. Láttunk, ahogy katonákat – huszárokat és lándzsásokat, akik akkoriban még mind lovon ültek, ahogy a utcákon vonultak, sisakban, három méter hosszú lándzsákkal.

A katonákat a házakba szállásolták el, és gondoskodni kellett róluk. Mindenkit munkára fogtak, aki erre alkalmas volt – még a fiatal lányokat és az idősebb asszonyokat is.

A városban délben levest osztottak, és mi elmentünk a városházára levest venni, mert nem volt sok ennivalónk. Az amerikaiak állítólag élelmet küldtek nekünk: csirkét, ami teljesen romlott állapotban érkezett, és lisztet. Felmerül a kérdés, mi lett ebből a lisztből, mert amikor a kenyér hozzánk került, fekete, egészen korom fekete volt, nem száradt ki, belül még puha volt, és a tészta levált a kérgéről, olyan volt, mint az ablakgitt, és ezt kellett enni. Valószínűleg fekete gabonaliszt volt, vagy burgonyaliszt, vagy zöldségliszt, nem tudom. Az volt a kenyér… A pékségben vettük.

De enni kellett – mit tehetett volna az ember?

Tényleg a nélkülözés és a nyomor ideje volt, nagy nyomor, és aztán jöttek a házkutatások. A németek gyapjúkészleteket találtak a gyárakban, amelyeket a pincékbe falaztak be, hogy elrejtsék őket. Szisztematikusan átfúrták minden gyár és pince falait, három-négy méterenként, hogy megnézzék, nincs-e gyapjúrejtek vagy hasonló. Nálunk találtak, és anyám emiatt több hétre börtönbe került. Már nem emlékszem, hogy több hónap vagy több hét volt-e, mindenesetre ezért zárták be.

Ez súlyos megpróbáltatás volt számára. Később egészsége is megromlott; a háború végére annyira legyengült, hogy hosszú időre ágyhoz volt kötve.

Gyermekeit egyedül hagyta a segítőnői gondjaira, akik nagyon kedvesek voltak; ennek ellenére mindez nagy izgalmat okozott neki. Akkoriban gerincoszlopában kalciumhiány alakult ki, így a háború vége felé be kellett gipszelni. Évekig – még most is látom magam előtt – kinyújtózva feküdt a ház étkezőjében, a háború szenvedéseinek, a háború alatti nélkülözések következményeként.

Ez a háború valóban fájdalmas szenvedéseket hozott magával. Mi, gyerekek, még nem voltunk annyira tudatában ennek, mindenesetre kevésbé, mint az idősebbek, de néhány dolog nem kerülhette el a figyelmünket, mert nagyon közel laktunk a frontvonalhoz Dél-Belgiumban, Ypern és a híres Kemmel-hegy oldalán, ahol szörnyű csaták zajlottak. Este, éjszaka láttuk, hogy a horizontot teljesen megvilágítják a szünet nélkül robbanó gránátok. Hallottuk a gránátok dübörgését, dörrenését. Az egész frontvonalon tűzpiros volt az ég. Szörnyű volt.

Reggelente sebesültekkel teli vonatok érkeztek a közeli kórházba. Százával hozták a katonákat – mind a francia, mind a német oldalról. Mi a megszállt területen éltünk, így főként az ő sebesültjeiket láttuk. Látják, ez határozta meg gyerekkorunkat. Még ha az ember csak kilenc vagy tíz éves is, ezek a képek örökre megmaradnak. A háború valóban valami szörnyű dolog, és ennek a háborúnak minden következménye, minden szenvedés, a folyamatos izgalom…

Egy nap a németek bejelentették az összes még erőteljes személy mozgósítását, dolgozni kellett a válogató központokban, a lőszerraktárakban, ki tudja, hol mindenhol, rézalkatrészeket válogatni és így tovább, mert lassan elfogyott a réz a gránátokhoz stb. Személyzetre volt szükségük. Tehát parancsot adtak minden házban minden személynek, hogy a járdán álljanak készenlétben. Minden tizenhat vagy tizenhét év feletti személynek (figyeljenek, tizenhét év!) és minden egészséges személynek egy ruhacsomaggal készenlétben kellett állnia a járdán, és a németek elhaladtak mellettük, és elvittek egyet-kettőt. Nem lehetett előre tudni, kinek kell mennie, és ki maradhat otthon.

Így hát imádkoznunk kellett, imádkoztunk mindazokért, akik elmentek, a foglyokért, a fronton lévő katonákért. A lelkesedés természetesen nagyon nagy volt abban az időben. Mindez, látják, egy sajátos hangulatot teremtett.

A bátyám, René volt a legidősebb, 1918-ban tizenöt éves volt. Attól tartottak, hogy a németek végül elviszik mindazokat, akik képesek voltak egy kicsit dolgozni, kortól függetlenül. A Svájcon átmenő Vöröskereszt-vonatoknak köszönhetően sikerült ezt megakadályozni. Azok a tizenöt év alatti gyermekek, akiknek a szabad Franciaországban éltek olyan rokonaik, akik be tudták őket fogadni, ezekkel a vonatokkal oda utazhattak. Hiszen csak Észak- és Kelet-Franciaország volt megszállva. Mivel apám Versailles-ban tartózkodott, bátyám, René átutazott Svájcon, és eljutott Versailles-ba. Ott folytatta tanulmányait.

 

_{Forrás: Mons. Marcel Lefebvre: Die kleine Geschichte meiner langen Geschichte, Schwestern der Bruderschaft St. Pius X. 2001.}