Hesz Dénes atya ezüstmiséje
Johannes Regele tartományfőnök prédikációja Hesz Dénes OFM atya ezüstmisés papi jubileumára
Bécsi Minorita-templom, 2026. május 16.
„Quid retribuam Domino pro omnibus quae retribuit mihi? Calicem salutaris accipiam, et nomen Domini invocabo. Vota mea Domino reddam coram omni populo.”
„Mit adjak az Úrnak mindazért, amit velem tett? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét. Fogadalmaimat megadom az Úrnak egész népe színe előtt.”
/Zsolt 115/
† Az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében. Ámen.
Főtisztelendő Jubiláns, Kedves Dénes atya!
Főtisztelendő Rendtársak, Kedves Családtagok, Barátok és Hívek!
A 115. zsoltár szavai, amelyeket oly sokszor imádkoztunk és elmélkedtünk, bizonyára az Ön lelkének érzéseit is összefoglalják ma. Ez az öröm napja. A mély hálaadás napja azért a hivatásért, amelyet Isten ajándékozott Önnek.
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ezen az ünnepi szentmisén én mondhatom a szentbeszédet ebben a szép, ősi templomban. Ez a templom magára Assisi Szent Ferencre vezethető vissza. Ebben a templomban prédikált Kapisztrán Szent János, és itt Sienai Szent Bernardin ereklyéi által történtek csodák.
Ez a templom Bécsben áll, de története mindig szorosan kapcsolódott Itáliához, Magyarországhoz és Csehországhoz is. Nagy múltja megmutatja nekünk, mi is a Katolikus Egyház, és mi az, ami igazán fontos. Több szent is működött itt. Aeneas Silvio Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa, aki Sienai Szent Katalint szentté avatta, még trieszti püspökként ezt a templomot konszekrálta.
Mennyit gyóntattak itt? Hányszor mutatták be ebben a templomban a szentmiseáldozatot az elmúlt nyolcszáz évben? Hány nemzedék imádkozott itt? Mindezt majd csak az örökkévalóságban fogjuk igazán megtudni.
Kedves Dénes atya! Önt Isten meghívta, és bevonta a lelkek megváltásának művébe. Ferences hivatása által pedig különleges feladatot is kapott: Assisi Szent Ferenc lelkületében, hűségesen munkálkodni az Egyház építésén és újjáépítésén.
Az apostolok kora óta egészen napjainkig a katolikus papok Krisztus irgalmas szeretetének képviselői és eszközei az emberek, különösen a bűnösök számára. Milyen szép feladat ez! Milyen érdemszerző szolgálat!
A mai nagy ünnep, amelyet ebben a templomban tartunk, ennek a legszebb bizonyítéka. A jubiláns, a Magasságbeli papja, huszonöt év papi szolgálat után most bemutatja eucharisztikus jubileumi hálaáldozatát az örök Atyának, és megújítja papi ifjúságát.
Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam!
Istenhez járulok, aki megörvendezteti ifjúságomat!
„Mit adjak az Úrnak mindazért, amit velem tett? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.”
A zsoltár első verse egy kérdést tesz fel. A második vers megadja rá a választ. Mindkettőben ugyanaz az igazság ragyog fel: Isten minden jóságáért a legszebb hála a gyermeki bizalom a jövő iránt.
Kedves Dénes atya! Legyen Önben, és legyen mindannyiunkban egyre nagyobb bizalom Isten és az Ő gondviselése iránt. Hiszen mi az Ő kiválasztott eszközei vagyunk. Az Ő papjai vagyunk.
A szent, akit a mai napon ünneplünk, csodálatos példát ad erre. Bizalma és odaadása egészen a vértanúságig ment. Ő az egyik nagy papi szent, ragyogó példakép számunkra: Nepomuki Szent János.
Ki ez a szent, akinek szobra olyan sok hídon és út mentén áll országainkban? Ki az a szent, akit a Boldogságos Szűz Mária és Szent József után talán a leggyakrabban ábrázoltak a művészetben? Csak Bécsben több mint kétszáz ábrázolása található. Fején öt csillag ragyog. Ezek a latin „tacui” szót jelképezik, vagyis: „hallgattam”.
De miről hallgatott?
Életének tanúsága még a 20. században is kényelmetlen volt bizonyos politikai irányzatok számára. A csehszlovák köztársaság 1918-as megalakulása után rövid idővel a cseh nemzeti szent ünnepét egyszerűen törölték a hivatalos ünnepi naptárból. A különböző egyházmegyék szentnaptáraiban is erősen háttérbe szorították ezt a nép körében oly szeretett és tisztelt szentet. Régebben vidékünk sok helyén első osztályú ünnepként, nyolcaddal együtt ünnepelték. Ma sok helyen alig tesznek róla említést.
Ellenségei gúnyosan „a sötétség szentjének” nevezték. Amit gúnynak szántak, az valójában dicsőségére vált. Mert valóban szent volt egy sötét korban.
Nepomuki János 1350 körül született a dél-csehországi Pomuk városkában, Pilsen közelében. Már fiatalon a prágai érsek udvarába került. Kisebb rendekben részesült klerikusként az érseki kancellárián nyilvános jegyzőként dolgozott.
Néhány év alatt gyors egyházi pályát futott be. 1380-ban pappá szentelték. Később Padovában, Páduai Szent Antal városában egyházjogi doktorátust szerzett. Prágába visszatérve rendkívüli prédikációival hamar magára vonta a figyelmet. Az emberek tömegesen mentek hallgatni őt.
1389 szeptemberében Johannes von Jenzenstein prágai érsek, aki nagyra becsülte tudását és képességeit, a prágai egyházmegye általános helynökévé nevezte ki. Ebben a hivatalban nagy pártatlansággal és becsületességgel tűnt ki. Megvesztegethetetlenül rendezte a nagy érsekség sokszor rendkívül bonyolult ügyeit.
Milyen messze van a 21. század papsága ettől a példától!
IV. Károly császár, aki Csehországot Keletet és Nyugatot összekapcsoló birodalom virágzó központjává tette, halála után, birodalmát, az akkor mindössze tizenhét éves fia, Vencel vette át.
Ő azonban alig törődött országával és nemzetével. Teljesen világi, túlságosan földies dolgoknak adta át magát. Ebben sok mai vezetőre is hasonlít.
Ármánykodott a klérus ellen, az arisztokrácia ellen és a birodalmi rend őrei ellen.
1393. május 16-án Vencel király elfogatta a tiszteletreméltó általános helynököt (Jánost) és két másik magas rangú egyházi személyt. Ürügyként egy vita szolgált közte és az érsek között egy elhunyt apát utódlása ügyében.
A két másik egyházi személyt arra kényszerítették, hogy egy nyilvános jegyző jelenlétében eskü alatt ígérjék meg: soha nem beszélnek fogságukról és kínzásukról. Ha megtagadták volna ezt, vízbe fojtással fenyegették őket.
Nepomuki Jánosra azonban súlyos kínzás várt. A hagyomány szerint maga a király is részt vett benne. A prágai érsek nem sokkal az események után levélben számolt be minderről a pápának:
Testének egyik oldalát megégették. Végighurcolták az utcákon és tereken. Kezeit hátrakötötték, lábait pedig kerékszerűen a fejéhez kötözték. Száját erőszakkal, fából készült ékkel feszítették szét. Így dobták le az éjszaka harmadik órájában egy prágai hídról a Moldvába, ahol megfulladt.
A kegyetlen tett híre nagyon gyorsan elterjedt Csehországon kívül is. Minden kortárs krónika megemlékezik róla. Az érsek a pápának írt levelében a meggyilkolt papot már „szent vértanúnak” nevezi.
Az eseményekből arra lehet következtetni, hogy az egész akció igazi célpontja egyedül Nepomuki János volt. Mit akart tehát IV. Vencel király kicsikarni tőle a kínzókamrában?
Erre két tanúnk is van, akik valószínűleg első kézből származó értesülésekkel rendelkeztek. Az egyik Thomas Ebendorfer von Haselbach, a bécsi egyetem rektora. A másik Paul Zidek, a későbbi cseh király, Podjebrád György írnoka és bizalmasa. Mindketten kapcsolatban álltak prágai egyházi körökkel, vagyis olyan férfiakkal, akiknek tudniuk kellett az ügyről.
Tanúságuk szerint Vencel király arra akarta kényszeríteni Nepomuki János általános helynököt, hogy törje meg a gyónási titkot, és árulja el neki, mit gyónt a királyné, a király felesége.
Nepomuki János tehát szabadságát és életét áldozta fel a lelkiismeret szabadságáért és papi kötelességének hűséges teljesítéséért. Nem habozott életét adni a gyónási titok megőrzéséért.
Nem sokkal ezután nagy zűrzavar szakadt az Egyházra és egész Csehországra. Rettenetes büntetés volt ez.
1729. március 19-én XIII. Benedek pápa szentté avatta Nepomuki Jánost. Ünnepnapja május 16. Nepomuki Szent János 1732 óta a jezsuita rend második fővédőszentje. A szentnek természetfeletti módon kellett oltalmaznia a rendet az Egyház ellenségeinek egyre erősebb, rágalmazó támadásaival szemben.
Bárcsak Nepomuki Szent János ma is ilyen értelemben sietne segítségünkre! Mert az Egyház és a katolikus papság ellenségei ma is sokan vannak. Az Egyházon kívül és sajnos az Egyházon belül is.
„Quid retribuam Domino pro omnibus quae retribuit mihi? Calicem salutaris accipiam, et nomen Domini invocabo. Vota mea Domino reddam coram omni populo.”
„Mit adjak az Úrnak mindazért, amit velem tett? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét. Fogadalmaimat megadom az Úrnak egész népe színe előtt.”
Nepomuki Szent János vértanú hősies fokon teljesítette ezeket a szavakat. Mi, papok, nagy példaképet látunk benne. Sok pap követte őt, de még mindig túl kevés.
A papi hűség, amely mellett Ön, kedves Jubiláns, világosan döntött, a legfontosabb, amit az Egyházért tehetünk. Ez hűség Istenhez. Hűség az Egyházhoz. Hűség a hagyományhoz. És különösen is hűség az Egyház áthagyományozott liturgiájához.
Központi papi feladatunk a szentmiseáldozat bemutatása. Milyen szívesen vennénk részt Nepomuki Szent János szentmiséjén! Vagy Kapisztrán Szent János szentmiséjén! De Dénes atya ugyanazt a szentmisét mutatja be. Ugyanazt az áthagyományozott rítust. Minden idők szentmiséjét.
És most, ebben a szentmisében, a szentek közössége által egyesülünk az egész mennyországgal, a diadalmas Egyházzal, valamint azokkal szegény lelkekkel, akik tisztítótűzben sinylődnek, a szenvedő Egyházzal is.
Papi Testvérületünk alapítója, Marcel Lefebvre érsek újra és újra hangsúlyozta: a pap az áldozatért van. A papot az áldozat bemutatására szentelik. Ahogyan nincs áldozat pap nélkül, úgy nincs pap áldozat nélkül. Ez adja meg a papi identitás lényegét.
Amire az Egyháznak ma a legnagyobb szüksége van, az olyan papok jelenléte, akik egészen a szentmiséből és egészen a szentmiséért élnek. Ez vezet a lelkek megmentéséhez és megszenteléséhez. Ebből fakadhat valódi és termékeny lelkipásztori munka.
Kedves Jubiláns! Ez az Ön életének középpontja. És Isten kegyelméből Ön az elmúlt években éppen ezt ismerhette fel, és papi életét úgy rendezhette újra, ahogyan azt az Egyház megköveteli, és ahogyan Assisi Szent Ferenc, az Ön atyja is akarja.
Főtisztelendő Jubiláns, kedves Dénes atya! Mondja ki ma nagy hálaadását a szentmiseáldozatban ezekkel a szavakkal: „Calicem salutaris accipiam, et nomen Domini invocabo.”
Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.
Ön ma örömteli szívvel felismeri és megvallja, hogy mindazt, amivé lett, egyedül Isten kegyelmének és jóságának köszönheti.
Mert: „Non nobis, Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam.”
Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget!
/Zsolt 112/
Őrizze Önt mindig a Mennyek Királynője papi életében és szolgálatában!
Regina caeli, laetare! - Örvendezz, mennynek Királynője!
És így legyen Ön egyre tökéletesebb fia Assisi Szent Ferencnek. Ő ebben egészen különösen is segíteni fogja Önt.
Ámen.
† Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
