Davide Pagliarani levele a Testvérület alapításának 50. évfordulója alkalmából

“Minden küzdelmünk értelme és végső célja, az élet, melyben egyesülünk a Mi Urunkkal, Királyunkkal.”

A X. Piusz Testvérület Kedves Tagjai és Hívei!

Nagy örömmel írok Önöknek, hiszen különleges pillanat ez Testvérületünk életében: elérkeztünk megalapításunk jubileumához.

A Szent X. Piusz Papi Testvérület 50. évfordulója mindenekelőtt alkalom, hogy hálát adjunk. Először is Istennek kell köszönetet mondanunk, aki támogat és kegyelemmel tölt el bennünket megpróbáltatásainkban, és aki erőt ad, hogy átvészeljük a nehéz időket. Az elmúlt fél évszázadban keresztekben nem szűkölködtünk. Ebben azt kell látnunk, hogy az isteni gondviselés különleges jóindulatából munkálkodni hagyja a gonoszt, de csakis azért, hogy építse az Ő királyságát, és megszentelje az Ő hűséges szolgáit.

Másodszor alapítónknak kell hálát adnunk, aki tudta, hogy a félelmet nem ismerő szeretet égő lángjával, mély hittől megvilágosítva, és magának az Istennek a szeretetébe vetett reménytől életben tartva kell átadnia a Katolikus Egyház legdrágább kincseit: “credidimus caritati”.

Ez az 50. évforduló továbbá arra hív bennünket, hogy számot vessünk jelen helyzetünkkel. Valóban elevenen él a láng, melyet az alapítónktól megkaptunk? Ez a becses fáklya nincs abban a veszélyben, hogy elhalványul, meggyengül a bizonytalan ideig elnyújtott válság szeleinek kitéve az Egyházban és az egész társadalomban?

A soha véget nem érő, legkülönfélébb csatározásokba könnyen belefáradunk. Ötven évnyi harc után a Szent X. Piusz Testvérület talán úgy érezheti, hogy végre révbe ért és viszonylagos békének örvendhet. Vajon ez a viszonylagos béke nem rejthet veszélyeket magában? Vajon nem szorul-e felélesztésre a láng, melyet a minket követőknek kell továbbadnunk?

Nem hiábavaló újra és újra megvizsgálnunk, hogy vajon mindig odafigyelünk-e a Testvérületünk létrejöttének céljára, hogy az igazi céljait követjük-e, a rendelkezésre álló eszközöket jól használjuk-e fel. Ez nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk őrizni az első ötven év során elért lendületet.

1. Vajon a Testvérületnek harciasnak kell-e lennie?

Testvérületünk egy nagyon különleges helyet foglal el abban a helyzetben, melybe az Egyház zuhant az elmúlt 60 évben, s melyben maga a Testvérület felnövekedett. A küzdőszellem a Testvérület alapvonásává vált. Kezdettől fogva ez volt az eszköz az Egyház ellenségeinek hittel, bátorsággal és kitartással való leküzdésére. Azonban nem szabad szem elől tévesztenünk e küzdelem mély értelmét, ami – ha kissé elgondolkodunk, – nem kivételes és nem is egyedi. Az Egyház természete itt a földön, hogy küzdő Egyház legyen. A Testvérület része a Katolikus Egyháznak, tehát szükségszerűleg harcias, küzdő szellemű.

Nézzük, milyen is ez a küzdelem!
1) Kezdettől fogva és most is harcolunk a papság megőrzéséért,
2) ezen kívül a szentmise és a liturgia megőrzéséért.
3) Valamint kétségtelenül egy harc a hit megőrzéséért, és a katolikus tanítás megvédéséért, amelyet tragikus módon még Rómában is fenyeget az rohamléptekben haladó hitehagyás.
4) Végül, mintegy összefoglalásként, harc Krisztus Királyért, hogy ő uralkodjon a lelkek és nemzetek fölött.

“NEM SZABAD MAGUNKAT MEGTÉVESZTENI A HARCUNK TERMÉSZETÉT ILLETŐEN.”

Pontosan kell megértenünk, hogy ez mit jelent, és nem szabad félúton megállni. Mi az igazi értelme a fent említett küzdelemnek? Mi a központi oka a miséért és a katolikus papságért való küzdelemnek? Az állandó küzdelem, ami a mindenkori Egyház minden harcainak alapvető oka a történelem folyamán: a lelki élet, a benső egyesülés a Mi Urunkkal, Királyunkkal.

A Testvérületnek élesen szem előtt kell tartania, hogy a lelkiélet fejlődésének lelkünkben az igazi oka az isteni gondviselés. Tehát ez sokkal többről szól, ez Jézus Krisztus és Egyházának küzdelme kezdettől fogva: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, s minél több legyen.” (Jn 10,10) Ha mi része vagyunk e nagyszerű küzdelemnek, ha mi harcolunk a saját helyünkön, akkor azt azért tesszük, hogy egyesítsük magunkat a mi Urunkkal. Ez az Ő királysága! Ez nem egy elvont eszme: ez nagyon is konkrét, igazi és bensőséges egyesülés Vele. Ez élet!

Lefebvre érsek nagyszerűen ragaszkodott ehhez: „A mi egész Testvérületünk e Király szolgálatában áll: nem ismer mást. Minden gondolata, szeretete és cselekedete Őérette van, az Ő uralmáért, az Ő dicsőségére, és az Ő üdvözítői munkájának befejezésére.1 Nincsen más célunk, nincsen más okunk papnak lenni, mint hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus uralmát segítsük elő; ennek során a lelki életet visszük az emberekhez.2”

Ezzel szemben, ha megszokásból vagy fáradtságból elgyengülünk a lelki egyesülésnek és lelki életnek harca során, akkor nem csak kevésbé leszünk képesek a létfontosságú ütközetre, de szintén szem elől tévesztjük a fő okát e harcnak, melyet bátran kívánunk viselni a szentmiséért, a papságért, a katolikus tanításért és Krisztus Királyért.

2. Mi a lelki élet?

A lelki élet nem más, mint a mi lelkünk élete, amelyért Isten teremtett minket, és amely örökké boldoggá fog tenni minket: az örök élet, mely már a földön elkezdődött. A mi Urunk így határozta ezt meg: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, egyedüli igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Ezért a lelki élet abból áll, hogy ismerjük Istent, ismerjük a Mi Urunkat Jézus Krisztust: az Ő személyét, az Ő istenségét, az Ő erényeit, és a megváltást, melyet Ő hoz el nekünk. Megismerni Őt azért, hogy utánozni tudjuk Őt, és így elérjük az üdvösséget.

Ez nem pusztán a tudósok és bibliai szakértők elvont spekulációja. Ez egy természetfölötti tudás, a hit és a kegyelem által, Tőle, aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Ez tudás, mely ennek a virágzó életnek az alapja lesz, mély meghittségben a Mi Urunkkal, a lángoló szeretettel: „Hinni nemcsak annyit jelent, hogy szellemünket teljesen átadjuk az igazságnak, hanem hogy annak adjuk át szellemünket és teljes lényünket, aki kimondja az igazságot, és aki maga az igazság. Hinni annyi, mint élni… ez az élet maga az Élet. »Higgyetek bennem, – mondja Jézus, – aki bennem hisz, örök élete vagyon«”.3

Így a lelket egyre inkább magával ragadja az a szeretet, mely mindene lett neki. Minél inkább ismeri Őt, annál jobban szereti; és minél inkább szereti Őt, annál jobban ismeri. A hitnek és szeretetnek kölcsönösen egymást kell táplálnia, és így a lélek átalakul, hogy mindinkább az isteni mintaképhez hasonlítson.

A lélek ezután megszabadul láncaitól, melyek hátráltatják az üdvösség felé vezető úton. Az eredendő bűn óta a bukott ember mindent magához viszonyít. Csak magát ismeri, csak önmaga érdekli, úgy él, mintha élete csakis magára vonatkozna… addig amíg elfeledkezik Istenről. Azonban, amikor Isten a keresztség által az emberben a megváltás művét elkezdi, megadva neki a hit ismeretét és a kegyelmének műveit, hogy az embert Magához tegye hasonlatossá, az ember elkezd mindent Istenhez viszonyítani. Hamarosan csak őt ismeri, Általa él és Ő áll a középpontjában. Ez a keresztény ideal. Lehetővé teszi leküzdeni az akadályokat, amíg a mi Urunk lesz a lélek élete, teljesen betöltve azt. Ez az igazi és végső szabadság, amit az valósít meg, aki az örök élet.

“A MI URUNK MINDENKIVEL KAPCSOLATBA AKAR LÉPNI, ÉS MI MAGUNK IS AZÉRT ÉLÜNK, HOGY MEGKAPJUK EZT AZ AJÁNDÉKOT.”

A mennyben, az örök életben a mi Urunk teljesen be fogja tölteni lelkünket és mindenünk lesz, mint az összes angyaloknak és szenteknek. Mivel az örök élet itt a földön kezdődik a lelki élettel, ezért nem meglepő, hogy a mi Megváltónk egyre inkább be akarja tölteni egész lelkünket.

Nyilvánvaló, hogy még nem látjuk Istent ezen a földön, de a mennyben színről-színre fogjuk. A mi hitünk nem egy abszolút tökéletes tudás Istenről. Azonban a szeretet, mellyel itt a földön szeretjük őt, nem különbözik attól, mely a mennyben örökké egyesít majd bennünket vele.

Továbbá, ő már akkor mindenünk lesz, amikor mi igazán szeretjük őt, teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes erőnkkel és minden elménkkel, addig a pontig, hogy teljesen felajánljuk magunkat neki.

Tévedés lenne azt hinni, hogy e csodálatos élet csakis egy kiváltságos réteg számára megvalósítható. A mi Urunk mindenkivel kapcsolatba akar lépni. A Megtestesült Ige ismerete és a hitben való gyarapodás minden megkeresztelt és megbérmált ember számára lehetséges. Azért teremtett bennünket, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel.

3. A lelki élet szükséges eszközei

Hogyan szerezhetjük meg ezt a hitben gyökerező tudást? És hogyan fejlődhet ez a tudás egy szeretetben gyökerező életté, mely minket Krisztushoz tesz hasonlóvá? A szentségeken és a szentmiseáldozaton keresztül. Krisztus ezeken a csatornákon keresztül akar bennünket befogadni, átalakítani.

“MEGENGEDNI, HOGY A MI URUNK, JÉZUS KRISZTUS A LELKI ÉLETÜNK TENGELYE LEGYEN, MINDEN GONDOLATUNK, MINDEN SZAVUNK, MINDEN TETTÜNK FORRÁSA.”

A kegyelem által a mi Urunk bennünk él, és mi benne élünk, helyesebben minket Önmagában éltet. Minél inkább nő e kegyelem bennünk, annál inkább nő a meghitt együtt-lét által elfoglalt hely a lelkünkben, vagyis semmi sem tud elválasztani minket Tőle. Ez a Szentírás szellemisége. Ezen ideál tökéletesen egyesíti a keresztény ember életét, mert a mi Urunk személyével egyesül. Az Isten Fia vált életének tengelyévé, minden szándéka és tette e körül forog. Egy lett Vele. Valójában a mi Urunk lett belső egységének alapelve.

Vagyis ez a mi harcunk:
1) engedni, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus lelki életünk tengelye legyen, minden gondolatunk, minden szavunk, minden tettünk forrása.
2) Ezért harcolunk a miséért: hogy lelkünket megszentelje a kegyelem.
3) Ezért harcolunk a hitért; hogy a lelkek megismerjék az Üdvözítőjüket, hogy megszerethessék Őt és jobban szolgálhassák Őt.
4) Ezért harcolunk Jézus Krisztus uralmáért: hogy a lelkek jobban szolgálhassák őt és teljesen egyesüljenek az ő Királyukkal.

Ez a valódi szellemisége a kereszteshadjáratnak, melyet alapítónk 1979-ben elindított, aranymiséjének alkalmából, a hosszú missziós gyakorlatából merítve. „Szükségszerű, hogy tanulmányozzuk az indítóokát ezen átalakulásnak (ti. a pogányok kereszténnyé válásának): ez az áldozat. Egy kereszteshadjáratot kell hirdetnünk, amely a szentmiseáldozaton alapul, a Mi Urunk Jézus Krisztus vérén, a legyőzhetetlen sziklán, a kegyelem kiapadhatatlan forrásán, amely a szentmiseáldozat, hogy a kereszténységet új élettel töltsük meg. Akkor majd meglátjuk a keresztény civilizáció újbóli kivirágzását, egy olyan civilizációét, mely nem ebből a világból való, de amelyik Isten városába vezet a mennyben.”4 E kereszteshadjárat valóban a miénk: lelki harcot vívni, hogy a szentmiseáldozat által, a krisztusi élet terjedjék a lelkekben és az egész társadalomban.

Viszont mi történik akkor, amikor e lelki életért folytatott harc megszűnik?

4. A modern ember magára hagyott és viszonyítási pontok nélküli

Erre a kérdésre könnyen megtaláljuk a választ, ha a modern emberre tekintünk. Megdöbbentő mennyire hiányzik a modern ember életéből az egység. Már nem tudja, hol van, honnét jött, vagy hová megy. Már nincsenek viszonyítási pontjai, zavarodott, megosztott, döntésképtelen. Ha a hit nem is hiányzik az életéből teljesen, csak egy kis helyet foglal el, és nem életének a középpontja. A modern ember teljesen szabad és független akar lenni. Élvezni akarja az életet, ahol senkinek sem tartozik felelősséggel, Istennek sem.

A modern tudomány például kiszorította a hitet, sőt van annyira merész, hogy a hitet is megkérdőjelezi. A modern oktatás, erkölcsiség minden elvtől szabaddá akar válni, szabadon keresi a vágyott célt, és ezzel egy zavaros összevisszaságot eredményez. A szekuláris politika is száműzött minden hitet és természetfelettit a közéletből.

“A MI URUNK TALÁN MÉG EGY KIS RÉSZE A MODERN EMBER ÉLETÉNEK, DE MÁR NEM AZ ÉLETÉNEK A KÖZÉPPONTJA”

A hitehagyás által a mi Urunk teljesen kiszorult az ember életéből, és az erkölcsi elvek hiánya miatt teljesen lehetetlennél vált bármilyen egységes lelki élet, ami a Mi Urunkon, Jézus Krisztuson alapulna.

Az isteni Üdvözítő királyságának ez egy rendkívül merész elutasítása. Ez a gondolkodás tagad minden isteni jogot, melyet az ember fölött kellene gyakorolnia.
A mi Urunk talán még egy kis része a modern ember életének, de már nem az életének a középpontja. Már nincsen teljhatalma az ember fölött, és már nem Ő az alapja törekvéseinek. Így lehetetlenné válik a teljes egyesülés az ember számára a Mi Urunk Jézus Krisztussal.

5. A válság gyökere az Egyházban: nyitás a világ és a világ szelleme felé

Azonban, ami drámaivá teszi a válságot, amit átélünk, hogy az Egyház, az elmúlt hatvan évben úgy döntött, hogy üdvözli e modern ideált. Elfogad egy világfelfogást, melyben a mi Urunknak csak korlátozott szerepe van. Az Ő egyetemes királyságát már nem ismerik el, mivel az Egyház lett a vallásszabadság élharcosa.

Elismeri, hogy az ember teljesen autonóm személy, és így mindenki korlátozások nélkül saját lelkiismeretének megfelelően élhet. Az egyházi hierarchia eljutott oda, hogy gyakorlatilag Jézus Krisztus jogait tagadja az ember felett.

“TULAJDONKÉPPEN LEHETETLENNÉ VÁLT A MAI EGYHÁZBAN A MI URUNKAT TELJESEN ÉS IGAZÁN MEGISMERNI, ÉS A BENNE FORRÁSOZÓ LELKI ÉLETET MEGÉLNI.”

Valójában nem csak az Ő királyságát, hanem istenségét is kétségbe vonják. Az Egyház úgy döntött, hogy az „emberi méltóság” nevében Isten szabadon választható vagy visszautasítható. Ezáltal az egyházi hierarchia magát az isteni Üdvözítőt hallgattatta el, aki azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) Magát Szent Pétert is hazugnak tüntetik fel, aki azt hirdette: „nincsen üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az ég alatt, melyben üdvözülni lehetne.” (ApCsel 4,12)

Ezért anélkül hogy előre megítélné a személyes kegyelmeket, amelyet Isten továbbra is szabadon adományoz bárkinek, majdnem lehetetlenné vált a mai Egyházban a Mi Urunk Jézus Krisztust igazán és teljesen megismerni, megismerni az Ő istenségét, az Ő királyságát, az Ő összes kiváltságát és az üdvösséget, amit Ő hoz el számunkra. Ez mutatja a válság súlyosságát. Nemcsak a mise, a szentségek és a hit vannak veszélyben. Ezeken keresztül szintén veszélyben van a mi Urunkkal való egység, melyet ezen eszközök hivatottak biztosítani.
Amit tragikusan kétségbe vonnak, az magának az Egyháznak az értelme, a keresztény élet végső célja.

A mi alapítónk szomorúan állapította meg: „már nem közvetítik a Mi Urunkat Jézust Krisztust, csak egy szentimentális, felületes és karizmatikus vallásosságot. […] Ez az új vallás már nem a katolikus vallás. Ez a vallás meddő és képtelen bármire, ami megszentelné a társadalmat és a családot.”5

6. A Szentírás eltompított kardja

Miképpen tudott a Katolikus Egyház ebbe a helyzetbe kerülni? Miképpen volt lehetséges, hogy egy ilyen összeomlás végbement, hogy ilyen eszmék megjelentek az Egyházban, az örökérvényű dogmákkal és hittel szemben?

Sajnos ennek nagyon egyszerű oka van. A lelki élet, amiről beszéltünk, egy harc is. Ez a küzdelem, amelynek tárgya minden egyes lélekben kiépíteni Jézus Krisztus uralmát, az egész Katolikus Egyház küzdelme is. Ez egy örök ellentét, melyben az Egyház és a világ közvetlen összeütközésben vannak, és ami kockán forog, pontosan a lelkek egysége Jézus Krisztussal. Ez a folyamatos háború nehéz és veszélyekkel teli. Már az első pünkösdkor elkezdődött, és addig fog tartani, amíg a világ tart. Ezen ellentét nehézségeihez még hozzájön egy különleges nehézség, ez pedig az időtartam. Emberi szempontból szólva elfáradtunk. Lassacskán a lelki élet követelményei megszűntek. A katolikusok egyre nehezebbnek találták a küzdelmet. Haboztak teljesen megadni magukat a mi Urunk kegyelmének, hogy azáltal Ő átalakíthassa és megmenthesse őket. Már nem akarták az Ő uralmát és a szeretetének követelményeit. Elfáradtak mindig ellent állani e világ csábításainak, amely éjt nappallá téve Jézus Krisztus lelki uralmának kiépítése ellen áskálódik. Elhallgattatták Pált, aki figyelmeztette őket: „ne szabjátok magatokat e világhoz.” (Róm 12,2) Végül elbátortalanodtak. A világ folytonos támadásaival szemben sok katolikus sajnos bűnös gyengeséget mutatott. Az ő katolikusságuk félénk lett, megbékélő, a II. Vatikánummal egyetértő, liberális és közhelyes. Az ő életmódjuk világias lett. Az áldozat, mely minden valódi keresztény élet velejárója, eltűnt.

“MIVEL NEM AKARTAK ELLENSÉGEKET SZEREZNI, INKÁBB ELUTASÍTOTTÁK JÉZUS KRISZTUST, ÉS EGY ALAPOK NÉLKÜLI BÉKÉÉRT DOLGOZTAK NÉLKÜLE.”

A tanbeli igazolások hamarosan megerősítették ezt a lelassulást és fáradtságot: „Ne legyen több háború!” Az emberek elkezdtek hinni az evilági békében, az összes hívő közötti egyetemes harmóniában, ebben az agyrémben, mely a világgal összebékített katolikusságról fantáziál. „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek – mondá Jézus, de hozzátette: – Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” Azonban, mivel nem akartak ellenségeket szerezni, inkább elutasították az ő üzenetét és egy alapok nélküli békéért dolgoztak nélküle. Mindegy, hogy Ő szereti vagy sem: így könnyebb és kényelmesebb a világ kedvére tenni.

Egyre nehezebb megélni a Mi Urunk Jézus Krisztussal való egyesülés keresztény ideálját, hiszen az eltorzított Egyház egyre jobban elhagyja és figyelmen kívül hagyja ezt. Ezért létfontosságú megérteni, hogy kötelessége a Testvérületnek küzdenie, bármibe is kerül.

Azonban a veszély, hogy elhagyjuk a mi Urunkat, hogy a világ kedvére tegyünk, mindig is létezett, a Getszemáné kertjétől kezdve, ahol az Üdvözítő leghűségesebb barátai találták magukat szembe ezzel a problémával. E harc a hűségért ma is mindennapi küldetés. Ebből a szempontból vajon mondhatjuk-e, hogy a Testvérület hűséges maradt?

7. A Testvérület teljesen immunis a támadásokkal szemben?

Valódi veszélyt jelent, hogy azt gondoljuk: ötven évnyi terjeszkedés után Testvérület jól kiépített, könnyen megőrizhető és formálható szervezet. Semmi sem áll távolabb az igazságtól! A lelki élet kötelességei, a belső élet kötelességei, a Jézus Krisztussal egyesült élet kötelességei napi harcra és állandó küzdelemre hívnak bennünket a csábító kísértés és a világgal való megalkuvás ellen.

Marcel Lefebvre érsek a jubileumi szentbeszédében 1979-ben azt mondotta: “az áldozat fogalma mélyen keresztény és katolikus fogalom. Az életünket nem lehet áldozat nélkül tölteni, mivel a Mi Urunk Jézus Krisztus, Isten maga akart egy hozzánk hasonló testet fölvenni és maga akarta azt mondani »kövess engem, vedd föl a keresztedet és örök életed leszen.«”

Szintén veszélyes, ötven évnyi küzdelem után, ha megengedjük, hogy elhatalmasodjék rajtunk a fáradtság és elbátortalanodás, amely arra vitte a lelkeket, hogy elveszítették a keresztényi élet értelmét, és már nem látják a szilárd talapzatot, mely a küzdelmük alapja.

Ezért a legfontosabb, hogy e valóban keresztény élet az állandó célunk maradjon, és hogy mi mindent megtegyünk, ami módunkban áll, minden nap, Isten kegyelmével azért, hogy ezt a szeretetben gyökerező életet a Mi Urunk Jézus Krisztussal lehetővé tegyük. Engednünk kell az isteni Üdvözítőt, hogy meghódítsa a lelkünket eltávolítson mindent, ami megakadályozná az Ő uralmát bennünk. A napi lelki harc, a természetfeletti erénytől alátámasztva elengedhetetlen, ha hűek kívánunk maradni a Mi Urunk Jézus Krisztushoz.

Igazán csakis így él majd bennünk, és így leszünk számára egy második emberiség, amelyben Ő szabadon át tudja adni az Atyának a neki járó dicsőséget.

“AMÍG A LELKI ÉLETNEK EZEN IDEÁLJA BENNÜNK MARAD, BIZTOSAN HŰSÉGESEK MARADUNK A HAGYOMÁNYÉRT VALÓ KÜZDELEMBEN”

Amennyiben nem éljük meg a harcnak ezt mély lelki jellegét, azt kockáztatjuk, hogy egy tisztán elvont harcot folytatunk. A tanbéli csatáink nem lesznek többek, mint intellektuális, spekulatív és testtelen játékok; eszmék eszmék ellen, bármiféle erkölcsi élet nélkül, melyet a hit tisztasága világítana meg. A szentmise áldozatáért folytatott küzdelmünk beszorul az esztétika területére. A hagyományos liturgiát azon egyszerű okból fogjuk védeni, mert szebb és imádságosabb. Ez lehet, hogy így van, de nem ezért védjük! Mélyebbre kell tekintenünk. Ez a végső eszköze annak, hogy teljesen belépjünk a szeretetbe, az áldozatba, az imádáson és önátadáson keresztül. Ez a végső oka a miséért folyó harcnak, és az igazi jelentése a „Hagyomány” szónak!

Amíg a lelki élet ezen eszménye mélyen megmarad bennünk, és amíg megengedjük, hogy Isten kegyelme napról-napra átalakítson minket a Mi Urunk Jézus Krisztus hasonlatosságára, a Hagyomány iránti harcra való hűségünk biztos és eleven lesz. Ezen eszmény és szellemiség által megtestesítve fogja biztosítani a Szent X. Piusz Papi Testvérület híveinek az erőt és az életkedvet a Krisztus király iránti hűségükhöz.

8. Miképpen készülünk elő a végső győzelemre?

Meddig fog tartani az Egyház válsága? Még fontosabb, hogy miért engedi Isten, hogy folytatódjék? Mit vár Ő tőlünk? Mindent kifejtettünk a novus ordo mise károsságáról. Mindent felfedtünk a vallásszabadság és ökumenizmus tévedéseiről. Mi maradt még? Mi hiányzik még, hogy a Hagyományt, a Tradíciót az Egyházban a régi becsületébe vissza tudjuk állítani?

Semmi újra, spekulatívra nincsen szükség. Még ha nyilvánvaló is, folytatnunk kell az igazság hirdetését és a II. Vatikánum tévedéseinek elítélését. Másfelől pedig valójában arra van szükség, hogy adjunk valamit: és itt rejlik az alapvető küzdelmünk. Ez a helyzet, az összes nehézségével együtt ama erőfeszítést követeli tőlünk, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztusnak valami mélyebbet, valami radikálisabbat adjunk, mint eddig adtunk: az önmagunk feltétel nélküli odaadásáról van szó.

Pontosan ezt kéri tőlünk Jézus Krisztus, és hogy ezt elérje, engedi, hogy e válság folytatódjék. Az Ő jóságából időt ad nekünk. Nem azért, hogy kifárasszon minket, hanem hogy magunkat annál teljesebben adhassuk át neki. A Jóisten arra használja ezt az időt, hogy az isteni gondviselésnek és az Ő szeretetének még jobban átadjuk magunkat. Végezetül: ez a küzdelem az Ő joghatósága, a győzelem órája csakis rá tartozik. Ami pedig ránk tartozik az, hogy hűségesek maradjunk Hozzá, amíg csak jónak látja, hogy minket próbára tegyen. E válság szükséges ahhoz, hogy a mi Urunk barátai erényesebbé és hősiesebbé váljanak az Ő ellenségeivel szemben. Ez szükséges ahhoz, hogy felébressze a lelkeket, akiket a megpróbáltatás nagylelkűbbé, nyitottabbá és engedelmesebbé tesz az Ő hatalmas kegyelme előtt: egyszóval, hogy szentebbé tegye őket.

És akkor a láng, melyet tovább akarunk adni azoknak, akik utánunk harcolnak, újra élettel fog föllobogni.

“EZ A HELYZET AZT KÖVETELI, HOGY A MI URUNK JÉZUS KRISZTUSNAK VALAMI MÉLYEBBET, VALAMI RADIKÁLISABBAT ADJUNK, MINT AMIT EDDIG ADTUNK.”

E nagylelkűségre bíztatlak titeket. A szentmise áldozatán keresztül, a szentségek gyakori vételén, különösen a legszentségesebb Eukarisztia vételén keresztül, az önfeláldozás szellemén keresztül, és az áhítatos, kitartó imádságon keresztül, nőjön a Megtestesült Ige ismerete és szeretete a lelkünkben! A Mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme erősítsen minket, és alakítson minket magához hasonlóvá! Váljon eggyé a lelkünk vele, hogy Szent Pállal mondhassuk: „mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram mindent fölülmúló ismeretéért. Őérte mindent veszni hagytam és trágyának tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, és hogy én Őbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely Istentől van a hit révén. Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.”

Szent Pálnak e néhány szava tökéletesen összefoglalja a legbecsesebb dolgot, amit Lefebvre érsek átadott számunkra: „A mi Urunk nagyszerű imájában, az Ő keresztáldozata által örökké kifejeződik, hogy a katolikus papság mély és megváltoztathatatlan szellemisége és a keresztény lelkület lényegileg fonódik össze.”6

Ezt kívánom Önöknek, mert semmi egyéb nem számít igazán.

Isten áldja Önöket!

Menzingen, 2020, Mindenszentek napja
Don Davide Pagliarani, Általános Elöljáró.