Az egyház válságának következményei

Plébániamegszüntetések a Linzi Egyházmegyében az elmúlt több mint 50 év egyházi válságának következményeként

írta: P. Klaus Wilhelm

 

50 év telt el azóta, hogy Őexcellenciája Marcel Lefebvre érsek, közzétette híres nyilatkozatát a „zsinati egyház” állapotáról. Ez 1974. november 21-én történt, Szűz Mária a Templomban való bemutatásának az ünnepén. A nyilatkozatban többek között ez áll: 

„Elutasítjuk, és mindig is elutasítottuk, hogy kövessük a neomodernista és neoprotestáns irányzatok Rómáját, amely a II. Vatikáni Zsinaton és a zsinat után az abból eredő összes reformban világosan megmutatkozott.”

Igaza volt Őexcellenciájának Marcel Lefebvre érseknek? Vagy tévesen ítélte meg a helyzetet? Vajon az Egyház nem beteg, nem leépülőben van, hanem – ahogyan a zsinati egyház retorikája évtizedek óta hirdeti – „megújulás” folyamatában van?

Ezekre a kérdésekre adhat választ, ha a Linzi Egyházmegyére vetünk egy pillantást. Ott a „megújulás”, az „új Pünkösd”, az „aggiornamento” (a „hozzáigazítás”, „aktualizálás”) 2021 óta egy strukturális „forradalomhoz” vezetett. Egy többéves folyamat során az összes – részben évszázados múltra visszatekintő – 487 plébániát egyszerűen megszüntetik. Helyükre 2028-ig összesen 39 nagyplébánia fog lépni.

Miért szüntetik meg a plébániákat?

Miért jutottunk idáig? Paphiány? – Természetesen ez lehet az egyik fő ok. De miért van paphiány? Miért vannak olyan kevesen, akik a papi hivatást választják?

Feltűnő, hogy ez a válságfolyamat a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) és az ahhoz „szellemileg rokon” 1969-es liturgikus reform után indult el.

A következő szakaszokban röviden bemutatjuk a mélyebb okokat. Azonban már most megjegyezzük, hogy a paphiány jelentős mértékben szándékosan lett előidézve, és ez a felelősöket valójában nem igazán bántja. Sokkal inkább kapóra jön nekik, mint egy reális indok, hogy annál gyanútlanabbul, az „ártatlanság” köpenyébe bújva valósíthassák meg a gyakorlatban újprotestáns egyházfelfogásukat.

A jelenlegi egyházkrízis hosszú útja

Tegyük fel a kérdést: Mi volt a II. Vatikáni Zsinat fő célkitűzése? Milyen szellem inspirálta azt?

Kezdjük az olasz történész, prof. Roberto de Mattei elemzésével, aki a zsinat előtti időszakot így írja le. (Az idézetek az ő kiváló művéből származnak: „A II. Vatikáni Zsinat – Egy eddig meg nem írt történet“.)

„X. Piusz pápa (1903–1914) pápasága alatt a modernizmus eltűnt, „de a katolikus egyház szervezetén belül tovább folytatta útját, mint egyfajta föld alatti, rejtett folyó.” (115. o.)

Prof. Roberto de Mattei így folytatja:

„A biblikus-liturgikus mozgalom és az új filozófiai és teológiai irányzatok egy szélesebb „ökumenikus” mozgalomban egyesültek… A Katolikus Egyház nem vett részt ezekben a kezdeményezésekben… Idővel azonban az ökumenikus törekvések behatoltak a Katolikus Egyház belső világába is.” (81. o.)

Pius XI. pápa „Mortalium animos” című enciklikája 1928. január 6-án – 34 évvel a zsinat előtt – még elítélte ezt a hamis ökumenizmust, és megerősítette, hogy:

„Nincs más út a keresztények egyesítésére, mint az, hogy előmozdítsuk az összes különvált testvér visszatérését Krisztus egyetlen igaz Egyházába, amelytől sajnálatos módon elszakadtak.” (idézi Roberto de Mattei, 84. o.)

„XII. Piusz alatt az Egyház külsőleg teljes pompájában ragyogott. A második világháború után is megvolt azEegyház ereje ahhoz, hogy tömegeket gyűjtsön össze.” (37–38. o.)

Az Egyház belsejében azonban aggasztó válságjeleket lehetett tapasztalni. Az a modernizmus, amelyet X. Piusz pápa elítélt („Pascendi dominici gregis”, 1907. szeptember 8.), a „új teológia” (Nouvelle Théologie) köntösében jelent meg újra. (40–41. o.)

XII. Piusz pápa az 1950. augusztus 12-én kiadott „Humani generis” enciklikával reagált a modernizmus jelentette kihívásokra.

Az enciklika különösen elítélte a „relativizmust, amely szerint az emberi ismeret soha nem rendelkezik valós és változatlan érvényességgel, hanem csupán relatív.”

Ahogy XII. Piusz pápa az enciklikában fogalmazott, bizonyos egyházi körök „újításokra törekedtek a teológia szinte minden területén” (idézi Roberto de Mattei, 40. o.). Ezek a körök az Egyház modernista „reformját” szorgalmazták, különösen a Biblia értelmezése, a liturgia, a filozófia és a teológia területén.

(Idézet forrása: Roberto de Mattei: „Das Zweite Vatikanische Konzil - Eine bislang ungeschriebene Geschichte”, 2011, Edition Kirchliche Umschau.)

1968 – Három évvel a zsinat vége után

Az ismert egyháztörténész, főtisztelendő prof. Dr. Hubert Jedin, aki a zsinaton peritusként (zsinati tanácsadó) működött együtt Frings bíborossal, már 1968-ban, a zsinat lezárása után három évvel, rámutatott az Egyház válságának öt jelenségére. (Ezeket 1968. szeptember 17-én az „Osservatore Romano” hasábjain publikálta idézi Roberto de Mattei, 623. o.):

1. A hitben tapasztalható egyre növekvő bizonytalanság, amit a teológiai tévedések féktelen terjedése okozott tanszékeken, könyvekben és tanulmányokban.

2. Az a kísérlet, hogy a parlamentáris demokrácia formáit átültessék az Egyházra, különös tekintettel arra, hogy az egyházi élet három szintjén – az egyetemes Egyházban, a püspökségekben és a plébániákon – bevezessék a beleszólás jogát.

3. A papság megszenteltségének megszüntetése;

4. A liturgia szabad „alakítása” az „Opus Dei” végrehajtása helyett;

5. Az ökumenizmus mint protestantizáció.

(Hubert Jedin: Lebensbericht, 221–222.)

Ez Hubert Jedin tárgyilagos elemzése, amely az akkori, zsinat iránti lelkesedéssel áthatott légkörben különösen figyelemre méltó.

A hamis ökumenizmus, mint faltörő kos

Nyíltan ki kell mondanunk: a hamis ökumenizmus volt a zsinat faltörő kosa, amely súlyosan megrongálta és tovább rongálja a katolikus hitet. Ezzel a felismeréssel könnyebben megérthetjük és megválaszolhatjuk a következő kérdéseket is.

Milyen állapotban van a papság a II. Vatikáni Zsinat után?

Főtisztelendő prof. Dr. Georg May, aki hosszú évekig a mainzi fakultás egyházjog professzora volt, elemzi a jelenlegi helyzetet. Könyvében (A másik hierarchia) így ír:

„Egyházunkban [...] gigantikus hadjárat indult a papság ellen. Krisztus nem volt pap. Nem alapított papságot. Az ősegyházban nem létezett papság. A közösség vezetése csupán emberi jog alapján működött.” (Die andere Hierarchie, 2. kiadás, 1998, 95–96. oldal.)

Az ilyen tévedéseket progresszív teológusok és teológiai professzorok állítják és tanítják. May professzor részletesen kifejti, hogyan hagyták el az elmúlt 35 évben papok ezrei szent hivatásukat. Ezt írja:

„Ez az exodus a papság súlyos válságának jele. Egy elit süllyedt le, sőt tört össze... Sok pap elvesztette a meggyőződését a katolikus vallás abszolút érvényességéről és egyediségéről. Ugyanígy megingott a hitük a pap isteni eredetű hivatásában, mint pásztor és képviselő. Minden forradalomnak mindig is az volt a célja, hogy egy elitet önmagában bizonytalanná tegyen, és így a bukását idézze elő. Vannak olyan korszakok, amikor a papság elveszíti hivatásának tudatát. Mi egy ilyen korban élünk.” (97. oldal.)

Az ökumenizmus hatására a klérus és a hívek közeledtek a protestánsokhoz, és sok tekintetben hozzájuk hasonultak. A protestáns mintára működő laikus liturgikus tevékenységek – mint például áldoztatók, igeliturgiát vezetők, laikus prédikátorok (természetesen mindkét nem képviselőiből) – ezt egyértelműen bizonyítják. Prof. May így ír erről:

„Az ökumenizmus megtörte a katolikus pap gerincét […] Hiányzik […] minden missziós lendület. Igehirdetésük erőtlen, tűz nélküli, közhelyekben mozog.” (98. oldal)

Ezt csak megerősíthetjük: a „modern teológia” és a modernista teológusok aláásták a katolikus hitet és a katolikus papságot.

A paphiány okai prof. May szerint (99–107. oldal)

 

a) A méltóságtudat lerombolása:

„A paphiány egyik fő oka a papság magas méltóságának és pótolhatatlan szükségességének tudatos lerombolása. A mai paphiány jelentős része a progresszív teológusok munkájának eredménye. Vádolom őket azzal, hogy számos teológus-hallgató hitét, Egyház iránti szeretetét és papi hivatását tönkretették.” (99–100. oldal)
 

b) A papi szolgálat „kiüresítése”:

Az egyházi hierarchia maga fosztja meg a papokat egyre több funkciójuktól, például:

• Pasztorális asszisztensek és referensek bevezetése: a laikus munkatársak egyre nagyobb mértékben terjeszkednek a papok számára fenntartott területeken.
• Bűnbánati ájtatosságok: nagy mértékben kiszorították a gyónás szentségét.
• Vallásoktatás: sok papot megfosztottak ettől a feladattól a püspökök.
• Liturgikus körök által szervezett misék: ezek nagyban megfosztják a papot a szentmise vezetésének hagyományos szerepétől. Gyakran a miseáldozat lényegének már nem felelnek meg, inkább óvodákba vagy idősek otthonába illő nem-liturgikus eseményekre emlékeztetnek.
• Keresztelés, temetés és áldások: egyre gyakrabban laikusok végzik.

c) Női diakonátus és papság:

A női ministránsok bevezetésével kezdődött, majd a papi funkciók átadásával folyamatosan „továbbfejlődött”. Egy 2024-es úrnapi körmenet képe a linzi egyházmegyéből tökéletesen illusztrálja a helyzetet (Forrás: Sierning Plébániai Körlevél, 2024. szeptember, 10. oldal).

d) A püspökök felelőssége

Néhány dolgot már a b) pontban megemlítettünk, de kiegészítésképpen hozzáfűzhetjük:

A püspökök hagyják, hogy a modernista teológiaprofesszorok szabadon működjenek. Megnehezítik a papok életét azzal, hogy a plébániai képviselőtestületeket a pap mellé rendelt, vagy akár ellenálló testületként állítják be. Bevezették a női ministránsokat, akik kiszorítják a fiú ministránsokat. Ez azért történik, mert ebben az életkorban a fiúk általában visszavonulnak, ha lányok is megjelennek ezen a területen. A fiúk ugyanis ebben a korban inkább visszahúzódnak, és átadják a szolgálatot a lelkesebb lányoknak. Ez sok lehetséges papi hivatás előtt zárja el az utat.

e) Hiányosságok az oktatásban.

f) A cölibátus kérdése.

g) A papi rend befeketítése.

Az okok nyilvánvalóak

Térjünk vissza a jelenleg zajló plébániabezárásokra a Linzi Egyházmegyében, amelyek jól mutatják a Katolikus Egyház válságát.

Érdemes egy pillantást vetni az egyházmegye által közzétett összegzésre a plébániabezárásokról! A számok önmagukért beszélnek! Az istentiszteletekre járó hívek száma 1973 és 2023 között több helyen a tizedére csökkent, tehát 100%-ról 10%-ra!

A Linzi Egyházmegyei Lapban a jelenlegi plébániabezárások hullámáról szóló eredeti fájl az alábbi linken érhető el:

https://www.dioezese-linz.at/dl/LtrKJKJkMNlklJqx4NJK/LDBl_170-7_November_2024_pdf

Az abban található plébánia-lezárási dekrétumokban a 177-es és 178-as számú példák kerülnek említésre:

A sierningi plébánia (177. sz.) 1973-ban még 2601 vasárnapi templomi látogatót jegyzett, 2023-ra azonban mindössze 254 fő maradt.

A Sierninghofen-Neuzeug-i plébánia (178. sz.) 1973-ban még 765 hívet számlált a vasárnapi szentmisén, 2023-ra pedig ez a szám 56-ra csökkent.

Így néz ki az a „új Pünkösd”, amely az Egyház virágzását fogja hozni, amit XXIII. János pápa ígért a zsinat és annak reformjai által. Így hirdette a pápa a II. Vatikáni Zsinat első ülésének lezárásakor 1962. december 8-án:

„Tunc procul dubio exoptata illucescet nova Pentecoste… – Akkor kétségtelenül elérkezik a régóta várt új Pünkösd…”

Ehelyett a gyümölcsök alapján meg kell állapítanunk, hogy nem a Szentlélek volt az, aki a reformokat ihlette. A zsinat a „pasztorális zsinat” szemszögéből nem kívánt kötelező tanítást kidolgozni.
Milyen előrelátó volt Őexcellenciája Lefebvre érsek, aki már a kezdetektől átlátta ezt a csalóka képet! Ez annál világosabbá válik, mivel a modernisták Linzben ma sem akarják ezt elfogadni; és mindezt annak ellenére, hogy a tények most már feketén-fehéren ott vannak az asztalon.
Így kellett történnie, mert több mint 50 éve egy téves utat követtek. Ez most a II. Vatikáni Zsinat, az úgynevezett „pasztorális zsinat” és az 1969-es liturgiareform következménye, és ezek az érthető következmények. Miért csodálkozunk még mindig az egyházi struktúrák összeomlásán? A papi hiányon? A hit csökkenésén? A hívek távolmaradásán?

Zárszó

Lefebvre érsek híres nyilatkozata és elemzése 50 évvel ezelőtt teljes mértékben beigazolódott – feketén-fehéren, a Linzi Egyházmegye számaival dokumentálva. Íme egy idézet az érsek „Magna Chartájából”:

„Mivel ez a reform a liberalizmusból és a modernizmusból ered, teljes mértékben meg van mérgezve. A eretnekségből származik, és a eretnekségbe vezet, még akkor is, ha nem minden egyes aktusa közvetlenül eretnekség! Ezért lehetetlen, hogy bármely lelkiismeretes és hithű katolikus ezt a reformot támogassa, vagy bármilyen módon alávesse magát neki.”

Ez egyrészt elégtételt adhat számunkra, másrészt azonban szomorúvá tesz, ha látjuk a katolicizmus összeomlását hazánkban. A modernizmus és liberalizmus valóban „rendet rakott” és a Katolikus Egyházat lelki romhalmazzá változtatta.

Meglepődünk, hogy a háborús veszélyek és a zűrzavarok egyre növekednek? Aki szem előtt tartja az Ószövetség üdvtörténetét és az Újszövetség történelmét, az nem csodálkozik.

Nem, nem csodálkozunk – az Egyház válságán és ezen a hitehagyáson, amelynek következményei nem lesznek kellemesek és békések.

Ehhez eszembe jut a 122. zsoltár egyik verse, mint egy fohász, amit gyakrabban kellene imádkoznunk:

„Miserere nostri, Domine, miserere nostri.” – „Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk!” (Zsoltárok 122,3-4.)

A történelmi érdem z Isten által támasztott „Athanasiusunkat” illeti, őexcellenciája Marcel Lefebvre érseket, aki 1970. november 1-jén, a Szent Pius X. Papnevelő Intézet megalapítása óta, határozott ellenállást tanúsított azzal, hogy papnevelő intézeteket, priorátusokat és kápolnákat alapított minden kontinensen, és 1988-ban püspököket szentelt.

Ma még világosabban látjuk, hogy milyen fontos volt ragaszkodni a 2000 éves katolikus hithez és az ősi szentmiséhez, „hogy az Egyház fennmaradjon”.