60 évvel később: Milyen gyümölcsöt hozott a II. Vatikáni Zsinat „tavasza”?

Az év elején XIV. Leó pápa olyan katekézis-sorozatot indított, amely „a II. Vatikáni Zsinatnak és dokumentumainak új értelmezésére” irányul, azzal a céllal, hogy „újra felfedezzük e nagy egyházi esemény szépségét és jelentőségét”.

Nos – a jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt. Ha tehát a zsinatot az Egyház új tavaszaként értelmezték, joggal vetődik fel a kérdés: milyen gyümölcsöket hoztak ezek a virágok több mint fél évszázad alatt?

A Szentatya hangsúlyozza, hogy a II. Vatikáni Zsinatot „közelről szeretné újra felfedezni”, nem másoktól hallott beszámolók vagy későbbi értelmezések alapján, hanem maguknak a dokumentumoknak újbóli elolvasásával és tartalmuk átgondolásával. Véleménye szerint a zsinat „olyan tanítóhivatali iránymutatás, amely ma is az Egyház útjának vezércsillaga”.

A zsinat pozitív eredményei közé sorolja – minden habozás nélkül – a „jelentős liturgikus reformot, amely a megváltás misztériumát és az egész Isten népének aktív, tudatos részvételét állítja a középpontba”. Rámutat továbbá arra is, hogy a zsinat „segített megnyílni a világ felé”, és párbeszédben, közös felelősségvállalással szembenézni a modernitás kihívásaival. Egy olyan Egyház képét vázolja fel, amely kitárja karjait az emberiség felé, tükrözi a népek reményeit és félelmeit, és részt kíván venni egy igazságosabb, testvéribb társadalom építésében.

Ezt a liturgiából és jótékonyságból felépülő derűs képet azonban nehéz összeegyeztetni a valóság keserű tapasztalataival.

Mégis hasznos, ha a Szentatya tudja: a zsinatot nem pusztán másoktól hallott történetekből vagy értelmezésekből ismerjük, hanem azoknak a reformoknak a konkrét hatásain keresztül, amelyek az elmúlt hatvan évben az Egyház életében megvalósultak. Ahogyan maga Jézus Krisztus tanítja, a fát gyümölcseiről ismerjük meg. Nem az ágak sokasága vagy bonyolultsága alapján kell ítélnünk, hanem a termés alapján. A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt.

A II. Vatikáni Zsinat az Egyház tavaszát ígérte – mégis tél következett: a vallásgyakorlás drámai visszaesése, a papi és szerzetesi hivatások mélyreható összeomlása, valamint a missziós buzgóság elhalványulása. Ami korábban az evangélium terjesztésének természetes kötelessége volt, azt ma sokszor a vallásszabadság nevében „prozelitizmusnak” bélyegzik.

És az a „vezércsillag”, amelyről XIV. Leó beszél, mintha kevés fényt adott volna az Egyház útján. Az Egyház ma sok tekintetben megosztottabb és meggyengültebb, mint korábban. A zsinat csillaga – sokak tapasztalata szerint – nem tavaszi meleget, hanem fagyos hideget hozott: az intézmények terméketlenné váltak.

Ennek kézzelfogható jele a számos szeminárium és kolostor bezárása. Mindez felveti a kérdést: vajon a modern világ felé való nyitás – amelyet a II. Vatikáni Zsinat ösztönzött – nem járt-e együtt aránytalanul a lelki intézmények leépülésével?

A világ szelleme terjed – a vallásos szellem pedig visszahúzódni látszik.