A járványok mindig arra szolgáltak, hogy a langyosakat elvezessék a vallási gyakorlatokhoz, hogy Istenre gondoljanak és visszarettenjenek a bűntől.
P. Davide Pagliarani, a Szent X. Piusz Papi Testvérület általános vezetőjének levele a hívekhez 2020. március 17-én.
A koronavírus által előidézett helyzet kellemetlen, sőt, rémisztő hatást gyakorol ránk. Emberi szükségleteink beláthatatlan távolságba halasztódnak (pl. az öregotthonokban és kórházakban lévő legközelebbi hozzátartozóink meglátogatási tilalma) és komoly következményekkel terhes gazdasági károk keletkeznek. Nem kerülhetjük meg, hogy ebben legalábbis ne Isten engedélyét lássuk – és evvel együtt a büntetését.
P. Schmidberger, testvérületünk zaitzkofeni (Bajorország) papi szemináriumának régense írta a papokhoz intézett közleményében március 23-án:
„A mostani pandémia Isten büntetése? Részben igen és részben nem. Ezek az események sohasem a bosszúvágyó Isten intézkedései, hanem olyanok, amelyeknek engesztelő és nevelő jellegük van: engesztelő a teremtés és a megváltás rendjén elkövetett kimondhatatlan vétkek miatt, nevelő, amennyiben az embereket legalább részben elgondolkodásra készteti. Itt és ott már némi hatás jelentkezik: Olaszországban a papok a legméltóságosabb Oltáriszentséggel végigjárják a falvakat és áldást osztanak. Spanyolországban ismét megszólalnak Angelusra a korábban néma harangok. Továbbá: a határok lezárása megkérdőjelezte az esztelen globalizációt, az élvezetek utáni parttalan vágynak egyszerűen – legalább átmenetileg – vége. Az emberi gőg megtört, az anyagiak utáni mohóság egy pillanat alatt kimúlt. Senki sem beszél már a szinodális útról, a nők pappá szenteléséről (ez Jézus Krisztus alapításának kicsúfolása), ami fölöslegessé vált a nyilvános istentisztelek tilalmával. Az anyák otthon maradnak gyermekeikkel, és Greta Thunberg is majdhogynem feledésbe merült. Az Isten megtorolja magát azzal az emberrel szemben, aki megkísérelte, hogy a technika és a tudomány által az ő helyére állította magát.“
A hívő ember számára korábban világos volt, de ma ez a kijelentés, hogy „az Isten büntetése” megütköző pillantásokat, sőt, bosszús siránkozást vált ki. Az Isten ma jobbára csak a „jó nagybácsi” lehet, semmi esetre sem az igazságos bíró, aki mindenkinek a tettei szerint fizet. A valóság mindenesetre más, és mi ennek megfelelően imádkozzuk a hitvallást: „és eljő majd ítélni élőket és holtakat”.
Izrael népe ismételt büntetéséről az Ószövetségben olvasunk. Miért? Azért, mert elhagyta az Istent, és bűnös útra tért. Isten büntetést küld rájuk, például az egyiptomiakkal, az asszírokkal vagy a babilóniaiakkal való háború alakjában. A nép meg lett fenyítve gőgje és bűnössége miatt. A nép, vagy az egyes ember a szükségben segítségért kiált, mint ebben a zsoltárban:
„Meddig feledkezel meg rólam, Uram, mindörökre? Meddig rejted el arcodat előlem? Meddig emészti még lelkem a fájdalom és szívemet a mindennapi gond? Meddig uralkodik még rajtam az ellenség? Tekints rám, Uram, Istenem, és hallgass meg! Adj világosságot szememnek, nehogy halálba szenderüljek” (Zsolt 13,1–4).
Közülünk a legtöbben ismerik a bibliai tíz csapást, amelyekkel Isten a fáraót sújtotta, hogy engedje Izrael népét az egyiptomi fogságból kivonulni. A tíz egyiptomi csapás során vérré változtak a folyóvizek (élvezhetetlenné lett a víz hét napon keresztül), békák, szúnyogok majd bögölyök lepték el Egyiptomot, jött a dögvész, fekély lepett el embert s állatot, lett jégverés, jött sáskajárás, hármanapos sötétség lett, és minden elsőszülött halála.
A teremtésből kiindulva meg kell állapítanunk, hogy Isten könnyedén játszik a természet zongoráján a legszebb dúrban és mollban, de atonális zenére is képes, aszerint ahogy a lélek üdve kívánja. Az egyiptomi csapásoknál az atonális játékmód érvényesült.
Mi a helyzet az Újszövetségben?
Isten többé már nem büntet? A válasz úgy hangzik, hogy Isten éppenúgy büntet. Az Úr Jeruzsálem sorsa fölött sírt:
„Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. Íme, elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, mostantól mindaddig nem láttok, amíg nem zengitek: »Áldott, aki az Úr nevében jön!«“ (Mt 23,37–39).
„Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. »Bárcsak te is felismernéd, mondta, legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét«“ (Lk 19,41–44).
A büntetés pedig jön, mert a város lakói a Messiást, az Üdvözítőt nem fogadták be. Kr. u. 70-ben szörnyű jelenetek játszódnak le, amikor a római csapatok elfoglalják Jeruzsálemet.
Az Üdvözítő szavai felfedik számunkra egyrészt Isten szeretetét, másrészt, hogy hogyan szolgáltat igazságot, ha az emberek nem akarnak Urukra és Teremtőjükre hallgatni.
Elődeinket is sújtotta háború, járványok, földrengés és más szörnyűségek, amelyekben Isten büntetésére ismertek, mert a vallásos ember számára nincs abszolút véletlen. Isten végülis a teremtés ura, kezdve a mikroszkópikus, atomi létezőtől egészen a hatalmas világmindenség kozmikus teréig. Az emberek imádkoztak, bűnbánati gyakorlatokat és körmeneteket tartottak, és a rémségek elmúltával emlékműveket emeltek. Erről tanúskodnak az útmenti keresztek, szentképek, kápolnák és pestisoszlopok mindenütt szerte a vidéken. Nagy viharok idején a családok összegyűltek a szobában, gyertyát gyújtottak és imádkoztak, hogy ne érje őket villámcsapás vagy másféle kár.
Mindenki számára értelmes és logikus a következtetés: „a mennynek és a földnek a teremtője” (Credo) parancsol minden elemnek. Ha az ember eljut saját bölcsessége határaihoz és tehetetlenül áll meg, akkor remélhetőleg ismét eszébe jut, hogy fölfelé tekintsen és segítségért könyörögjön.
A koronavírus kérlelhetetlenül megmutatja nekünk saját kicsinységünket. Egy picinyke vírus, és az egész büszke nagyvilág alapjaiban beleremeg. Mindennapjaink látszólag olyan biztosan futó kereke hirtelen egyensúlyát veszti, és a modern, felvilágosult társadalmunk járműve megbillen. Ó jaj, mégis csak parányi emberek vagyunk, jóllehet a globalizáció magasra törő mámorában a Bábel tornyát kíséreljük meg felépíteni, a pénz, az állandó gazdasági növekedés és konzum, valamint a képmutató „politikai korrektség” világát: egy világot Isten és az ő törvénye nélkül.
„Egy egyszerű kis mikróba képes térdre kényszeríteni az emberiséget. A nagy technológiai és tudományos teljesítmények korszakában különleges módon az emberi büszkeség kényszerül most térdre. A teljesítményeire olyan büszke modern ember, aki kábelt és optikai szálat vezet a tengerfenéken, repülőgép-anyahajókat, atomerőműveket, felhőkarcolókat és számítógépeket épít, eljut a Holdra és már a Marsot kívánja meghódítani, nos, ez az ember tehetetlen a láthatatlan mikróbával szemben. A tömegmédia lármája az utóbbi napokban és talán a félelmünk sem gátolhatnak meg minket, hogy ezt a mélyreható és az egyszerű, tiszta szívek számára is könnyen érthető leckét, az idők jeleit megértsük. Az isteni gondviselés ma is az eseményeken keresztül adja tudtunkra tanítását. Az emberiség, és közülünk mindenki rendelkezik azzal a pontos történelmi lehetőséggel, hogy a valósághoz kanyarodjon vissza, a reáliákhoz, és kilépjen az álmokból, mítoszokból és illúziókból szőtt virtuális világból.” (részlet P. Davide Pagliarani már idézett leveléből)
Hamvazószerdán a pap a hívek homlokát megjelöli a megszentelt hamuval, miközben a római misekönyvből vett szavakat mondja:
„Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris. Emlékezz, ó ember, hogy porból vagy és porrá leszel.”
Ez az az bölcsesség, amelyik egyaránt foglal magába komolyságot és örömet, mert arra tanít minket: mi, emberek Isten kezében vagyunk. Ő adja nekünk az életet, és Ő is veszi el tőlünk. Ő az úr élet és halál fölött.
Kedves Barátaim, nekünk mindannyiunknak nem szabad csodálkoznunk, ha büntetést kapunk. Az európai társadalom, amelyik már ötven éve milliószámra öli saját gyermekeit az anyaméhben, tulajdonképpen eljátszotta Isten előtt az élethez való jogát, és mintegy kihívta az isteni 'büntetőbíróságot'. Ezzel együtt még meg sem említettük az utóbbi évek egyéb lelki és erkölcsi hanyatlásának a jeleit. A koronavírus vélhetően csak „a gyötrelmek kezdete” (Mt 24,8skk) lesz. Az emberek nem fognak emiatt megtérni, hanem még inkább elhatalmasodik az egoizmus és az életélvezet. Már nagyon eltávolodtak az Istentől, az imádságtól, a bűnbánattól és a megtéréstől. Igen, már elég sokan vannak Európában, akik rendesen még keresztet sem tudnak vetni, sőt, meg sincsenek keresztelve. Sokkal rosszabb dolgoknak kell még jönniük, hogy lehetővé váljon a megtérés az önmagunk által összetákolt virtuális világból a valódi, az Isten alkotta világba. Az emberek ismét gyámoltalanul fognak állni, és a kétségbeesett rettegés a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatti (vö. Lk 21,25) félelemtől elpusztulnak. Ekkor nyílik lehetőség, hogy felemeljék a fejüket és könnyes szemmel tekintsenek Krisztus megváltó keresztjére. Addig azonban sok víz folyik még le a Dunán.
Természetesen nagyon örülnék, ha ez a megtérés gyorsabban és kíméletesebben mehetne végbe, hasonlatosan Jónás próféta ninivei prédikációjához. Isten parancsára kihirdette, hogy
„még negyven nap, és Ninive elpusztul” (Jón 3,4).
„Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek... Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjaikról, megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket, és nem tette meg” (Jón 3,5.10).
Általában azért nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok. Az Ószövetség tudósít a vízözönről, amivel kapcsolatban írja Szent X. Piusz kompendiumában (5. fejezet, első rész):
„Az évszázadok folyamán Ádám utódai egyre inkább romlottabbak lettek, és az egész föld bűnnel és paráznasággal telt el. Isten először e nagy romlottság miatt fenyegette meg őket, azután a vízözönnel büntette az emberi nemet... Minden ember, ahányan csak voltak, a víz által veszett el; Noén és családján kívül senki sem menekült meg.”
Test szerint senki sem menekült meg, a lélek szerint igen: sokan magukba szálltak e nagy bajban és Istenhez könyörögtek, úgyhogy haláluk előtt még a szükséges bűnbánathoz és megtéréshez eljutottak. Isten büntetése tehát elérte, hogy sok lélek megmenekült, nem került örökre a pokolba.
Hát csak szerencsétlenséget és büntetés kívánhatunk magunknak? Néhányan hajtogatják, hogy „már előre megmondtam, és, íme, bekövetkezett! Itt a megérdemelt büntetés: az istentelen társadalom és a gazdaság összeomlik, jön az infláció és polgárháborúk törnek ki” ilyeneket és ehhez hasonlókat lehet hallani. Ez azonban nagyon helytelen szemlélet. Hogy kívánhat az ember csak szenvedést és nyomorúságot! Maga az Úr tiltja tanítványainak az ilyen szándékot. Amikor az Úr az apostolokkal Szamárián keresztül vándorolva sehol sem lelt szállásra, a következő párbeszéd zajlott le:
„Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: »Uram, ha akarod, lehívjuk az égből a tüzet, hadd pusztítsa el őket!« De ő hozzájuk fordult és rájuk pirított. »Nem tudjátok, mifélék is vagytok. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett«” (Lk 9,54–56; 19,10).
Nem, nem a nyomorúságot kívánjuk, hanem önnön bűneink és gyengeségünk tudatában kell Isten irgalmához folyamodnunk. Bölcsessége és elhatározása szerint Ő teszi lehetővé az emberek bűnbánatát és megtérését. Nekünk imádkoznunk kell a bűnösök megtéréséért, amint a fatimai Szűzanya a látnok gyermekektől, Luciától, Franciscótól és Jacintától ezt nyomatékkal követelte. Ebben az értelemben mondjuk minden egyes rózsafüzér-tized végén az imát, amelyet az angyal 1916-ban a fatimai gyerekeknek megtanított:
„Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket,
ments meg minket a pokol tüzétől
és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat,
akik a legjobban rászorulnak irgalmadra!”
Ezen túl pedig kerüljük ki a világvége hangulatot és az összeesküvés-elméleteket:
mert azok, akik az ilyesféle képzelgésekben elmerülnek, mindenütt csak „ördögöt és összeesküvést” szimatolnak. Minden politikai vagy gazdasági eseményt az összeesküvés elméletek szemüvegén keresztül magyaráznak meg. Úgy érzik, teljességgel ki vannak szolgáltatva az ördögnek és a sötétség hatalmainak, és közben elfelejtik, hogy az „evilág fejelme” (Jn 12,31) már legyőzetett, hatalmát csak olyan mértékben gyakorolhatja, amilyen mértékben számára Isten megengedi. Még ha az összeesküvéselméletek néhány eleme igaznak is bizonyulna, a koronavírus esetében is esetleg: semmi bizonyosat nem tudunk, kettős csapdában vagyunk messzemenően tehetetlenekként. Isten azonban a „globális bürokraták” minden sötét üzelme felett áll mint független úr. Nekünk szól Szent Pál intése:
„Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: »Enyém a bosszú, én majd megfizetek« – mondja az Úr” (Róm 12,19).
A genezáreti tó fölötti viharra emlékeztet mindez engem: az apostolok a vihar miatt átkapcsoltak „katasztrófamódba”, és úgy látták, hogy a pusztító erők irányítanak. Teljesen megfeledkeztek a csónakban velük együtt lévő Üdvözítőről (egyébként ez a katolikus Egyház kizárólagos kiváltsága isteni alapítása következményeként). Nem tudták mitévők legyenek, és amikor már nem láttak emberi segítséget, akkor fordultak Hozzá: felkelt és parancsolt a szélnek és a hullámoknak. „A szél elült, s nagy nyugalom lett” (Mk 4,39).
Mi ebből a tanulság? Mit vétettek ebben a helyzetben az apostolok? Bizony hiányos volt a hitük, az Istenbe vetett bizodalmuk, mert az Úr e szavakkal rótta meg őket: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (Mk 4,40).
Hagyjuk meg a félelmet a pogányoknak, „akiknek nincsen reményük” (1 Thessz 4,13). Mi mégiscsak Isten gyermekeinek megszentelő kegyelmi állapotában vagyunk, akik azt kiáltjuk, hogy „Abba, Atya! (Gal 4,6), és „kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába” (Kol 1,13).
Istenbe vetett nagylelkű és gyermeki bizalommal őrizzünk meg egyfajta higgadtságot ebben a válsághelyzetben, tekintetünket szegezzük az Istenre, hitünk jó példáját mutassuk felebarátainknak, és segítsünk nekik, hogy Jézus Krisztushoz, urukhoz és megváltójukhoz, Máriához, az égi édesanyához, az angyalokhoz és a szentekhez, őseik katolikus hitéhez visszataláljanak. Ez utóbbi ösztönözzön minket, hogy a halottakért, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkozzunk és tőlük segítséget kérjünk. A tisztítótűzben szenvedő lelkek az Egyház tanítása szerint saját magukon nem tudnak segíteni, Istennél való közbenjárásukkal azonban számunkra sok kegyelmet tudnak kieszközölni. Ezt szívesen megteszik értünk, ha őérettük imádkozunk. És mit kell imádkoznunk? P. Pagliarani írja levele végén:
„Elérkezett az idő, hogy a rózsafüzért otthonainkban rendszeresebben és a szokásosnál nagyobb buzgalommal imádkozzuk. Ne pazaroljuk el időnket a képernyő előtt, és ne hagyjuk, hogy a média láza foglyul ejtsen minket. Ha már el kell fogadnunk a bezártságot, akkor házi fogságunkat egyfajta örömteli családi lelkigyakorlattá kell változtatnunk, amelynek során az ima ismét megtalálja az őt megillető helyet, az időt és fontosságot.”
Pater Klaus Wilhelm
